(...)
Nem ismerem a civilek képzési programját, csak annyiból tudok tájékozódni, amit ők leírtak. De én nem annyira örülnék, ha a gyerekem azzal jönne haza, hogy bárkiből lehet bármi. Mert ugye ez nem igaz.
Én a gyerekeimet, akik egy állami iskolába járnak Józsefvárosban, pont arra tanítom, hogy ismerjék fel a társadalom működését. Emlékszem, amikor gond volt egyikőjük osztálytársával, aki a gyermekvédelemben élt. Nyilván nem azt mondtam neki, hogy nincs igazad, mert a másik gyerek szegényebb. De megpróbáltam elmagyarázni, hogy a gondok, amik valósak, miből következnek. Megpróbálom azt átadni a gyerekeimnek, hogy jobb módú család sarjaként van felelősségük a környezetért, és ezt át kell látniuk. Nem nyomasztottam őket, nem bűntudatot ébresztettem bennük, hanem azt próbáljuk átadni nekik, mi a valóság. Vannak szegények, gazdagabbak, számít az, ki hova születik, abban, hogy ki lehet utána. Nyilván 8 és 11 évesen nem látják át még teljes egészében, mi az a társadalom, de büszke vagyok rá, amikor a kislányom segít megírni a házit a többieknek.
Én nem szeretném, ha egy civil szervezet a gyerekeimnek egy individualista, énközpontú játékot tartana, ami nem arra koncentrál, hogy el kell fogadni a másikat, és hogy bár vannak különbségek, és ebből nyilván fakadnak problémák, azért helyén kell kezelni a dolgokat. Nem szeretném, ha azt tanítanák, hogy neked egyénként kell küzdened, hanem azt, hogy változtatni kell a társadalmon, a politikán, mert csak akkor élhetünk jobban egyénként, ha a környezetünk jobban él. Ez pedig élesen szemben áll azzal a képzettel, hogy bárkiből lehet bárki.
Nem örülnék, ha a gyerekemnek egy civil szervezet vagy egy pap azt tanítaná, hogy szerintük az élet szentségéről mit kell gondolni, vagy a házasság intézményéről. Így teljesen megértem, ha valaki azon háborodik fel, ha valaki más az ellentétes álláspont alapján próbálja ezt megtenni.
(...)