(...)
Az állampolgár nem szurkoló, aki négyévente csapatot választ, aztán a következő választásig vakon buzdít a lelátón, s legfeljebb csalódottan fütyül, vagy a kendőjét lengetve követel edzőváltást. Az állampolgár a közös ügyek menedzsmentjének megrendelője, az államtitkárok, miniszterek és miniszterelnökök gazdája, aki képviseleti demokráciában is felelős azért az országért, amit a politikusok gondjaira bíz – joga van tudni, mire költik a pénzét, milyen terv alapján cselekszenek, konkrét döntéseiket mi indokolja, milyen eredményt érnek el a nevében, és ki viseli a felelősséget, ha kudarcot vallanak. A lelkesedésnek élménye, a tulajdonosi ellenőrzésnek érvénye van – amikor az előbbi kifullad, a közösség csak az utóbbira támaszkodhat.
A remény esély, amely erőt ad az újrakezdéshez, és nyitva tartja a változás lehetőségét – a remény ugyanakkor veszély is, amely a stratégia téves érzetét kelti, és a boldog jövő ígéretének vakhitével a torkokra fagyasztja a jelen aggasztó kérdéseit. A remény éltet, de életveszélyes is: valóság épülhet belőle, ugyanakkor hajlamos az általa képződött valóság helyére állni, és annak terét kitölteni. A remény intézményt nem alkot, adatot nem tár fel, visszaélést nem akadályoz meg, soha senkit és semmit nem kér számon – a remény a hatalmi visszaélés társadalmi aranytartaléka. A remény április 12-éig esély volt, mely mozgatott és változást generált, azóta azonban minden nappal egyre inkább veszély, ami bénít és felelőtlenséget termel.
A politikus távozik, a rendszer marad – ezért az állampolgároknak a közérdek szolgálatát nem olyan személyekre kell bízniuk, akiket kivételes minőséggel vagy képességgel felruházottnak remélnek, hanem világos mandátumra, átlátható folyamatokra, független ellenőrzésre és tényleges következményekre. A közjó teljesülése nem függhet attól, hogy ki ül a vezetői székben. A közélet tisztaságát és a folyamatok eredményességét nem a remény őrzi, hanem a rend.