Két hete egy szolidaritási rendezvényen voltam, egy kis kerekasztal-beszélgetésben vettem részt. A beszélgetőpartnerem, Nemere Dóra éppen Ciszjordániába készült, ahol az izraeli telepesek (akik amúgy a nemzetközi jog értelmében illegálisan tartózkodnak a területen) rendszeresen pogromokat szerveznek az ott élő palesztinok ellen, megverik, sokszor meg is gyilkolják őket, a házaikat felgyújtják, az olajfáikat kivágják, a termést ellopják, és minden eszközzel arra törekszenek, hogy elűzzék őket a földjeikről. Ebben – bár a nemzetközi nyomás hatására még az izraeli kormány is finoman nehezményezi a telepesek terrorját – az izraeli katonaság (az IDF) és az általuk felfegyverzett telepes milíciák (a Hagmar), a Sin Bét, a rendőrség és a határőrség támogatja őket, hogy a még radikálisabb orgyilkos bandákról, így a Tzav9 és a Lehava véreskezű banditáiról ne is beszéljünk.
Számos külföldi aktivista utazott idén is Ciszjordániába, hogy segítsen az ott élüknek az olajszüretben, és abban bízva, hogy a jelenlétük ("értékes", "nyugati" emberek jelenléte) talán visszafogja kicsit a telepes terroristák és állami támogatóik támadásait. Hogy ha az egész világ figyel, nehezebb az ilyen gaztetteket eltussolni. És hogy figyeljen is a világ. Hogy kénytelen legyen odafigyelni.
A beszélgetés közben arra gondoltam, hogy Dóra nagyon bátor ember. Ez a törékeny, fiatal lány sokkal bátrabb, mint én vagyok, sokkal bátrabb, mint a legtöbbünk. Ma, október 23-án éppen azokra az emberekre emlékezünk, akiket bátrakká tettek a viszonyok. A történelem, hogy nagy szavakkal dobálózzak. Akik kénytelenek voltak bátrak lenni. Őket szoktuk hősnek nevezni. Ha van értelme ennek a szónak, azok is.
Tegnap Dórát elhurcolták az IDF katonái. Azt gondolom, hogy ezek a katonák aljas, és mindenekelőtt gyáva emberek. Egy aljas, gyáva hatalom fegyverei a kiszolgáltatottak ellen. És azt gondolom, hogy Dóra hős, talán még hősiesebb, mint azok, akiket elviselhetetlen viszonyaik késztetnek az ellenállásra. Ő választhatott. Itt (még) nem lőnek. „Minek ment oda”, ugye. Itt még lehet – ahogy én is teszem – a fotelből szolidarítani. Ő odament, pedig nem volt muszáj. Nem volt ajánlott. Sőt, tiltott volt.
Dóra nem azért hős, mert elhurcolták a katonák. Azért az, mert ott volt, ahonnan a katonák elhurcolhatták. Mert morálisan elviselhetetlennek érezte, hogy ne legyen ott.
És a hősiességének akkor lesz értelme, ha a világ valóban figyel. Ha figyelünk. Ha nem hagyjuk szó nélkül. Még ha csak a fotelből is, hiszen nem lehetünk mind hősök. Én nem is akarnék az lenni. De a világ mi vagyunk (tudom, ezt a nótázó popsztárok már rég elkoptatták, de attól még igaz), és attól, hogy az ember nem hős, még nem kell hallgató cinkosnak lenni.
Az első kommentbe kiteszek egy linket: mások összegyűjtötték, hogy hol, kiknél lehet tiltakozni. Én igazából nem hiszek abban, hogy bármiféle hatalom, szerv, legyen magyar vagy izraeli, a füle botját is megmozgatná erre. De legalább tegyük nekik kényelmetlenné, kínossá a hallgatást! Ez a szolidaritás minimuma.
Mert a szabadság mindenekelőtt a felháborodás képessége. Ha már arra sem vagyunk képesek, akkor nyugodtan tegyük a kezünket a tarkónkra, és a fal felé fordulva üdvözöljük az ordas katonákat. Talán szolgáknak jók leszünk még; talán elfogadják, ha behódolunk nekik.