Azt mondja Karácsony, 56-ban mindenki azon röhögött (!!!) hogy milyen jó ledönteni a diktátor szobrát.
Hú.
Több, mint 70 portréinterjút készítettem a 90's évek elején azokkal, akik résztvettek a forradalomban, egyikük sem "röhögött". Érezték felemelőnek a pillanatokat, boldognak vagy szabadnak magukat, meghatódtak, féltek, dühösek voltak, sok mindent mondtak, de a röhögés valahogy nem került elő. Az én apám és a bátyja pl vizet és élelmet hordtak a Corvin közbe, miközben Maléterék lőtték az Üllői utat, tizenéves gyerekek voltak, de nem röhögtek. Ahogy az az ismerősöm sem, aki hazavitt egy darabot a Sztálin szoborból, de annyira rettegett utána, hogy hónapokkal később, nagy titokban, valahol Kőbányán eldobta.
Értem én, hogy trendi és szexi kell lenni és a főpolgármester úr örök gyermek lelkületű.
Most megvalósítja ifjúkori álmát és holnap ledönt egy papundekli szobrocskát a Városháza udvarán. Majd ezt megismétli még a következő napokban kétszer. De az 1956-os forradalom nem vicces és nem röhögni való emlékünk. Hanem egy nemzet tartása, büszkesége, küzdelme a szabadságért.
Az 50. évforduló politikusok játékszerévé vált és véres utcai attackkal járt.
Most pedig moncsicsik színvonalára sikerül süllyeszteni a 70. évfordulót. Ez az akkori és a mostani fiatalok lebecsülése. Legyen már méltósága az ünnepeinknek...