Soha véget nem érő folyosók
mindegyikből nyílik ajtó
mindegyikben bevetetlen ágy
széthagyott ruhák és összegubancolódott töltőkábelek
és mindegyikben gyerekek,
akik Messengeren beszélnek
a mit sem tudó gyámjukkal
és csokit lopnak és letagadják
aztán a nagyobb szobákban a veled egyidős anyjuk
barázdás mosollyal és másnapos szemekkel
mesél nekik a férfiakról, akik elmentek
és arról, hogy régen még vidéken
figyeltek egymásra az emberek
és nem volt semmijük, de voltak szabályok
és a szabályokban volt felelősség
a döngölt padló pedig visszaverte a zenét
és a nővérük táncolni tanítja őket,
amikor visszajön Németországból
amit szebbnek ír le, mint amilyen,
hogy legyen hova vágyakozni
véget nem érő folyósokon
zárt ajtók mögött zárt szekrények
papírokkal gyógyszerekkel, véget nem érő beosztásokkal.
„Nincsenek kis népek” – láttam ezt sokszor gyermekkoromban
a Terror Házában
Dénes Béla mondta talán
nincsenek hát
ami létezik szétmállik
és ártatlan áldozatokkal jár:
a dolgok fennmaradását csak szétesésük igazolja
tableten beszélő elszármazott gyerekek
jelzik a népek végének tragédiáját.