Kaprinyák: az oroszlánvadász, aki nem látja a faanyagtól az erdőt

A Tisza élvonalából félig vagy annyira se eltávozott „oroszlánvadász”, Kaprinyák Tibor az egzotikus állatok kilövése miatt került a közbeszéd fókuszába, de hazánkra nézvést jóval súlyosabbak azok a mondatai, amik szerint

a különféle élőlényeknek „otthont adó száznegyven éves tölgyest nem szabad tovább tartani”,

azt már húsz-harminc éve ki kellett volna termelni.

A ledarálás filozófiája

Amit Kaprinyák mond, az olyan, mintha az irodalmár azt mondaná, hogy vétek olyan szerzőket olvasni, akik már régen meghaltak – mi több, le is kellene darálni a 200, 500 vagy 2000 évvel ezelőtti szerzők műveit.

Innen már csak egy lépés, ha lennének olyan szakok és képzések is, ahol azt tanítanák, hogy hogyan kell darálni: Jókait így, Arisztotelészt úgy, Stendhalt megint másként, és így tovább. 

Lenne például darálólobbi, és lennének, akik tüntetést szerveznének ellene. Egyesek megpróbálnák még gyorsan megvenni az adott könyvet darálás előtt, mások otthon maguknak kinyomtatnák: a négy fal között mindenki azt olvas, amit akar; és azzal teszi tele a polcát, amivel akarja. 

Az aktuális miniszterelnök darálóüzemeket látogatna, videókat tenne közzé, amiket darálóigazgatókkal készítettne.

Mások tudományos, megint mások gazdasági érvekkel vagy érzelmi alapon próbálnák meg alátámasztani, hogy miért jó az, ha régi szerzőket is olvasunk, és ha vannak olyan boltok, könyvtárak és más helyek, ahol ezeket a könyveket bárki zavartalanul elolvashatja; mert a régi és az új könyvek egymás mellett alkotják a magyar és egyetemes kultúrát.

A haszonelvű materializmus zsákutcája

Ezért is mondhatta egy ismerősöm, hogy Kaprinyák, a Nyírerdő Zrt. képviselővé avanzsált egykori igazgatója

olyan erdész, aki nem látja a faanyagtól az erdőt.

Találó, bár én inkább látom olyasvalakinek őt, aki egyértelmű, ám a maga számára bizonyára reflektálatlan megtestesítője annak, amit a modernitás gondol a világról. Az a fajta ember, akit a konzervatív gondolkodás oly sokszor pellengérre állított már. 

Minden csak hasznosításra váró készlet – mondja Hanspeter Padrutt A korszakos télben. Amióta a nyugati ember rálépett a transzcendencia teljes kiiktatásának hatékony útjára, nemigen lát többet a világból, mint matériát, „eszközszerű használatra rendelkezésre álló, tárgyiasított adottságot” (Andrej Lokar), amit mindenáron „hasznosítani” akar, hogy minden továbbra is tökéletesen „funkcionáljon”. 

Az efféle gondolkodás számára a haza nem több nyersanyagnál.

Így füstölődik el az egészséges magyar erdők egy része biomassza-erőművekben, mintha nem lenne legalábbis megfontolandó Szabó Zoltánnak az a mondata, miszerint a táj „inkább hazánk, mint az, ami föléje épült”. 

S attól még, hogy egy-egy képviselő vagy más potentát felháborodás tárgyává lesz, majd lemondani kényszerül visszatetsző hobbija miatt, a felvilágosult-technikai ész hübrisze nem szűnik meg rombolni. Márpedig a lényeg ebben rejlik, nem az egyedi esetekben.

Alighanem Weöres Sándor mondata a kultúráról igaznak tekinthető ember és természet viszonyában is: „a kultúra statikus, nyugodt, nem intézményesíthető, az izgő-mozgó mai ember minél többet ugrál körülötte, annál jobban széttapossa”. 

A másfél évszázados tölgyesek létét tűrhetetlennek látó gondolat ennek az izgő-mozgó, gilisztás felfogásnak az eredménye,

ami nem tud mit kezdeni a természet „statikusságával” és „nyugodtságával”. Zavarja, ha valami „csak úgy” van, anélkül, hogy ő átalakította, „megújította” vagy használatba vette volna.

Hogy azok a fák – Csoóri Sándort idézve – úgy állnak ott, „akár az időtlenség” (Falusi árnyékképek).

Sejthető volt, hogy az etikai eljárás során a politikai veszteségek minimalizálására törekednek majd. Azok, akik a problémában csak a konkrét személyt látják, most bizonyára örülnek. Én inkább veszem a bakancsomat és a fényképezőmet, és felkeresek egy tölgyest. Ha lehet, olyat, ami legalább száznegyven éves.