Megnéztem a Kontroll Salgótarjánról készült videóját, és bevallom, nagyon vegyes érzések vannak bennem.
Nem azért, mert ne lennének valós problémái ennek a városnak. Vannak. Nagyon is. De vajon tényleg csak ennyiből áll Salgótarján? Kilátástalanságból, munkanélküliségből, elvándorlásból és abból, hogy itt semmi jó nem történik?
Engem is megkerestek, velem is készült riport. Én viszont nem tudtam, és nem is akartam ennyire lehangoló képet festeni arról a városról, ahol élek, dolgozom és vállalkozást építek. Végül nem kerültem bele az anyagba. Nem tudom, mi alapján született meg ez a döntés, de sajnálom, hogy egy másik nézőpont nem kapott helyet. A nálunk szorakozó fiatalokat miért nem kérdezték meg? Voltak, nem kevesen..
Mert én hiszek ebben a városban.
És legfőképpen hiszek a mi generációnkban!
Abban a generációban, amelyik még itt van. Amelyik nemcsak beszél a problémákról, hanem nap mint nap próbál tenni is azért, hogy valami változzon.
Salgótarján egy elöregedő város, rengeteg évtizedek óta cipelt problémával. Ezt senki nem vitatja. De meggyőződésem, hogy megfelelő odafigyeléssel, összefogással és egymás támogatásával éppen a mi generációnk lehet az, amelyik képes új életet vinni bele.
És szeretném megkérdezni: miért nem beszélünk azokról is, akik ezért dolgoznak?
Ott van a Zenthe Ferenc Szinház, a Remek, a Belemenés , a KultPont, a Nyugi, a Szó Tesók és még sokan mások. Emberek, vállalkozások, közösségek, akik nem azért vannak itt, mert olyan könnyű ebben a városban boldogulni. Hanem mert szeretnének adni valamit. Élményt, találkozási pontot, kultúrát, lehetőséget, közösséget. Mert szeretnék, hogy legyen miért itt maradni.
És higgyétek el, egyikünknek sem könnyű. Mi is ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk, amikről a videó szól. Csak közben minden reggel felkelünk, kinyitunk, dolgozunk, szervezünk, ötletelünk, kockáztatunk, és próbálunk valami értéket teremteni.
Nem gondolom, hogy a problémákat el kell hallgatni. Sőt! Beszélni kell róluk. De nem mindegy, hogyan.
Mert amikor egy városról évtizedeken keresztül szinte kizárólag azt halljuk, hogy nincs benne jövő, előbb-utóbb azok is elhiszik, akik egyébként még látnának benne lehetőséget.
Egy várost nemcsak azzal lehet rombolni, amit elveszünk tőle, hanem azzal is, ha soha nem mutatjuk meg, mi az, ami még érték benne.
Én nem egy tökéletes Salgótarjánban élek. De nem is egy reménytelenben.
Én látom azokat az embereket, akik próbálkoznak. Akik nem adták fel. Akik a saját pénzüket, idejüket, energiájukat teszik bele abba, hogy ez a város egy kicsit élhetőbb, szerethetőbb és emberibb legyen.
És szerintem nekik is járna a figyelem.
Nem szeretném, ha a gyerekeink egyszer csak azt hallanák rólunk, hogy mi voltunk az a generáció, amelyik végignézte, ahogy a városa lassan eltűnik.
Sokkal inkább szeretném, ha azt mondanák: ők voltak azok, akik még hittek benne, és tettek is érte.
Mert Salgótarjánnak nem még több lemondásra, hanem több hitre, összefogásra és valódi lehetőségre van szüksége.
Lehet kritikát megfogalmazni egy városról úgy is, hogy közben nem vesszük el tőle a reményt.
Én továbbra is itt vagyok. Itt dolgozom. Itt építek. És amíg lehet, tenni fogok azért, hogy legyen élet ebben a városban.
Mert nekem Salgótarján nem csupán egy hely a térképen.
Hanem az otthonom.