Minden jel arra mutat, hogy 1945 óta először ismét egy szélsőjobboldali párt kerülhet kormányra Németországban. Ulrich Siegmundot október 6-án miniszterelnökké választhatják. Az új magdeburgi tartományi parlamentben a harmadik szavazási fordulóban már az egyszerű többség is elegendő ahhoz, hogy miniszterelnök legyen. Ehhez mindössze arra van szüksége, hogy az Unió egyik képviselője tartózkodjon, vagy hogy kapjon egy szavazatot a BSW-től.
Semmi nem utal arra, hogy az AfD a hatalom birtokában mérséklődne. Éppen ellenkezőleg: minél közelebb került a siker, annál radikálisabban és közönségesebben lépett fel. Fütyül az emberi jogokra. Attól kell tartani, hogy mindez nem marad meg a retorika szintjén. Egy AfD vezette kormány a tartományi parlamenti többség nélkül is sokak életét pokollá tehetné. Cenzúrázhatná a tankönyveket, utasításokat adhatna a rendőrségnek, irányíthatná a titkosszolgálatot és az ügyészséget. Szeptember 6-ával bekövetkezett a német demokrácia számára a valódi vészhelyzet.
Annál meghökkentőbben hatottak a rutinszerű reakciók. Nina Warken kancelláriaminiszter folytatni akarja „azt a reformirányt, amelyet elkezdtünk”. Bärbel Bas, az SPD társelnöke úgy fogalmazott: „Először is azt kell mondanunk: megtartottuk az eredményünket”. Felix Banaszak pedig a Zöldek nagyszerű eredményének örül.
Az ember legszívesebben megrázná őket. Halló, van még otthon valaki? Bekövetkezett a katasztrófa, a politikai közép képviselőinek pedig csak a szokásos üres frázisok jutnak eszükbe. Pedig fel lehetett volna készülni erre.
Mi következik ebből a történelmi választási estéből? Hat tézis következik.
1. Felbomlik a Német Szövetségi Köztársaság pártrendszere
Új pártrendszer van kialakulóban, elsőként Kelet-Németországban. Két tömbből áll. Az egyik oldalon az AfD, amely Orbánéhoz hasonló illiberális demokráciára törekszik, a másikon pedig a demokratikus pártok, a Baloldaltól egészen a CDU-ig, amelyekben csak egy kisebbség akar együttműködni a szélsőjobboldaliakkal.
(…)