(...)
Itt valami van. A keletnémetek dühösek.
Nehéz Kelet-Németországról írni, részben a személyes érintettségem okán is, elvégre a családom fele onnan származik, rengeteg rokon él ott, én pedig Magyarországon felnőve, de rengeteg nyarat Berlinben és mellette eltöltve láttam, hogyan zárkózik fel, majd húz el az egykori keleti blokk többi országa mellől fejlettségben, rendezettségben a volt NDK területe. Ezen érintettség miatt szemlélem némileg értetlenül a sok magabiztos megfejtést a magyar Facebookon, kapkodva a fejemet, hogy ennyi hülyeség hogyan párosulhat ennyi önbizalommal.
De eleve, mi Kelet-Németország, és hogyan kellene nevezni a korabeli NDK-t?
Kelet-Németországnak? De hiszen Bajorország délkeleti kapuja, Passau keletebbre van, mint a terület javarésze, Berlintől északra pedig teljesen más, jellemzően poroszosan hidegebb, kimértebb az emberek mentalitása, mint a fővárostól délebbre, a joviális szászoknál. A dialektusokról nem beszélve. A keletnek van egy olyan kontextusa is, miszerint az vad, barbár, szegény, piszkos volna – elvégre a környékünkön Berlintől Bécsen, Budapesten és Trieszten, Temesváron és Prágán át minden nagyobb városban annak nyugati részén találhatóak a szebb, kertvárosias, polgári részek, és keletre az ipari és munkásnegyedek. Konrad Adenauer úgy tartotta, hogy Kasselnél már a Havasalföld kezdődik, Magdeburgnál pedig Ázsia.
(...)
Ugyan volt egy „Aufbau Ost” névre keresztelt gazdasági és infrastrukturális felzárkóztatási program a keletnémet tartományok számára, egy „Nachbau West” névre hallgató, a nyugatot a keletnémet vívmányokkal, így sűrűbb szociális intézményrendszerrel ellátó program ezt nem követte – kifejezetten tartottak ugyanis attól, ha esetlegesen NDK-sodna a nyugatnémet demokrácia, vagy bármi más. Ami keleti, az automatikusan rossz. Ez a keletnémetek számára azt jelentette, hogy a politikai, gazdasági és médiabeli vezetők többé nem Berlinben, hanem Bonnban vagy Kölnben ültek – sokan emiatt a kelet gyarmatosításáról beszéltek, noha ez nem állja meg a helyét, hiszen a keletnémetek maguk mentek bele az egységesülésbe és a legnagyobb örömmel lettek végre a hőn áhított nyugat részei, ottani jólétet várva.
Csakhogy míg az amerikaiak által a nyugatnémetekre ráparancsolt demokrácia az 1950-es években gazdasági fellendülést és ezzel jólétet hozott, ezzel gyakorlatilag megvásárolva a nyugatnémeteket a demokrácia híveivé, az NDK területein tömeges munkanélküliséget, az ipari létesítmények bezárását, karrierek megtorpanását jelentette a rendszerváltás.
Vajon a most a keletiekre mutogató nyugatnémetek is ilyen hangos demokraták volnának ma, ha a második világháborút követően gazdaságilag kedvezőtlen környezetben nevelték volna beléjük a demokráciát?
Ahhoz, hogy a kapitalizmusba és demokráciába való átmenet minél gyorsabb, zökkenőmentesebb és Stasi-mentesebb legyen, az összes releváns intézmény élére nyugatnémeteket neveztek ki. Többségük ún. EdK volt – a rövidítés azt jelentette, hogy „Ende der Karriere”, azaz a gyakran nem túl tehetséges illetőre nyugaton eredetileg nem várt volna újabb karrierlépcső már, de azzal, hogy hirtelen át lehetett paterolni keletre, neki meglett az utolsó nagy kinevezése, nyugaton pedig megszabadulhattak tőle. Kérdés, hogy működött-e volna nélkülük is – vélhetően igen, hiszen Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban is sikerült levezényelni a demokratikus átmenetet, igaz, jelentősen kevesebb pénzből, mint az egykori NDK-ban. Az EdK-k azonban maradtak a helyükön, nem akartak helyi utánpótlást kinevelni.
(...)