A múzeum, amelyből csak az igazgatót vitték el
Tarr Zoltán döntésének első fele helyes volt: Schmidt Mária megbízatásának megszüntetése régen esedékessé vált. A folytatás viszont intellektuálisan védhetetlen. A Terror Háza kiállításának szakmai felülvizsgálata megkezdődik, az intézmény közben változatlan formában újranyit, sőt egy héten át ingyen fogadja a látogatókat. Az állam tehát hivatalosan kétségbe vonja a kiállítás szakmai hitelét, majd közpénzből gondoskodik arról, hogy az eddiginél is többen láthassák.
Ha a kiállítás szakmailag rendben van, fölösleges a felülvizsgálat. Ha felülvizsgálatra szorul, felelőtlenség változatlanul bemutatni. Mintha egy tankönyvről kimondanák, hogy tele lehet tévedésekkel, majd a vizsgálat idejére ingyen szétosztanák az iskolákban.
A múzeumi kiállítás nem tapéta, amely előtt az igazgatók időnként kicserélődnek. Tárgyak, feliratok, képek, fények, hangok, arányok és elhallgatások rendszere. Kijelöli az áldozatokat és a tetteseket, megszabja az okok és következmények rendjét, érzelmileg vezeti a látogatót. A kiállítótér maga a történeti beszéd.
A Terror Háza kezdettől fogva a látvány erejével pótolta az érvelést, a hanghatással a bizonyítást, a szcenográfiával a történettudományt. A fekete párkányzat, az utcára vetülő „TERROR” felirat, a tank, a kivégzéstörténetet közvetítő lift, a rekonstruált cellák és az audiovizuális sokk előre megírt érzelmi pályán vezetik végig a látogatót. Mire felmerülhetnének a történészi kérdések, a rendezés már kiosztotta a válaszokat.
A narratíva magva Magyarország kétszeri áldozatisága. Előbb a német, később a szovjet megszállás érkezik; a magyar társadalom mindkét esetben elszenvedőként jelenik meg. A nyilas uralom néhány helyiségbe szorul, a kommunista korszak sokszoros teret kap. A Horthy-rendszer antiszemita törvényhozása, a magyar közigazgatás, csendőrség és államapparátus részvétele a vidéki zsidóság kifosztásában, gettósításában és deportálásában elveszíti történeti súlyát. A magyar állam felelőssége a német megszállás árnyékába húzódik, a társadalmi közreműködés helyét elfoglalja a nemzeti szenvedéstörténet.
(...)
A Terror Háza jelenlegi formájában maga is fontos dokumentum: megmutatja, miként alakította át az Orbán-rendszer a történelmet politikai önéletrajzzá, hogyan lett a nemzeti emlékezetből kormányzati dramaturgia, és miként szorította ki a felelősség vizsgálatát az áldozati önkép. Ebben a minőségében az Orbán-korszak emlékezetpolitikai propagandájának múzeumi tárgyaként volna érdemes megőrizni.
Akár egyetlen termet is változatlanul lehetne hagyni, ezzel a felirattal: „Így beszélt a hatalom a múltról 2002 és 2026 között.” Ott maradhatna a harsány látványvilág, az aránytalanságok, az elhallgatások és a nemzeti önfelmentés teljes gépezete. A látogató így egyszerre ismerhetné meg a diktatúrák történetét és azt a későbbi politikai korszakot, amely saját legitimációja érdekében újrarendezte emlékezetüket.
Az egyhetes ingyenesség ezért különösen abszurd. A minisztérium jutalomként osztja azt, amit ugyanebben a pillanatban szakmai felülvizsgálat alá von. Mintha egy gyógyszert minőségi vizsgálatra küldenének, a vizsgálat lezárultáig pedig térítésmentesen osztogatnák.
Schmidt Mária távozott. Schmidt Mária történetpolitikája továbbra is naponta nyit, most éppen ingyenesen. A főigazgatót eltávolították, világmagyarázatát gondosan őrzik. Mintha a delphoi jósdát úgy kívánnák szekularizálni, hogy elküldik a Püthiát, miközben az állam továbbra is hivatalos közleményként teszi közzé a jóslatait.
A miniszternek végül egyetlen kérdésre kell válaszolnia: Schmidt Mária volt a probléma, vagy az a hazug történeti elbeszélés, amelyet huszonnégy éven át intézményesített? Ha csak Schmidt Máriát látta, nem értette meg, mivel van dolga. Ha a kiállítást is látta, változatlan újranyitása tudatos politikai döntés.
A falak tovább beszélnek. És egyelőre ugyanazt hazudják.