Néhány éve egy kultúrára specializálódott vállalkozó járta az országot egy látványos nagyrendezvény tervével. A műfaj ismerős: minden korábbinál nagyobb, minden korábbinál több szereplős, csupa felsőfok. A nyílt pályázati keretekkel nem próbálkozott – ott szakmai bírálat várta volna, nyilvános döntési lista, és az ő léptékéhez képest szerény összegek. Ehelyett ott járt házról házra, ahol keret nyílhat, és egyszer eljutott hozzám is. Együttműködést kért, nemet mondtam: a terv látványos volt, de üres, a területre gyakorolt várható hatása a nullához közelített. A rendezvény fél évvel később mégis megvalósult. Hogy miből, azt ma sem tudnám megmondani – ebben a mondatban mutatható fel a rendszer lényege: azok a forráscsatornák, amelyekből az ilyen tervek a nyílt pályázatok szakmai szűrőjét megkerülve is megvalósulhattak, jellemzően sem döntési listát, sem szempontrendszert nem hoztak nyilvánosságra.
A hatás az lett, amit várni lehetett: semmi. A drónfelvételek viszont kitűnően sikerültek. Elég jól ahhoz, hogy a program a következő évben újra forráshoz jusson.
(...)
Több pénz megy kultúrára, mint majdnem bárhol Európában
Kezdjük egy adattal, amely a kultúráról szóló magyar közbeszéd legmakacsabb hiedelmét kezdi ki. Inkei Péter, a kulturális költségvetések nemzetközi összehasonlításának legrégebbi hazai műhelyét vivő Budapesti Obszervatórium vezetője idén publikált elemzésében az európai statisztikai hivatal, az Eurostat adatsorán mutatja be:
2020 és 2022 átlagában — Izlandot leszámítva — egyetlen európai ország sem fordította bruttó hazai termékének akkora hányadát a statisztikai értelemben vett kulturális szolgáltatásokra, mint Magyarország. Nem a régióban voltunk elsők: Európában.
(...)
Ebben a szisztémában a legértékesebb tőke nem a kulturális teljesítmény volt, hanem a telefonkönyv.
Az árnyékcsatornákon mozgó közpénz nagyságát korábban csak becsülni lehetett; annyi azonban már akkor is valószínűnek tűnt, hogy a szakmai keretekben elosztott összeg többszöröséről lehet szó. Az áprilisi választás óta ez már csak részben becslés: e zsebek döntései sorra nyilvánosságra kerülnek. Vannak szervezetek, amelyek pályázatait a nyílt, szakmai döntéshozó fórumokon éveken át elutasították, mert nem tudtak felmutatni megfelelő szakmai eredményeket, és ugyanazokban az években a reálisan elnyerhető hivatalos támogatási összegek többszörösét kapták meg az árnyékkeretekből. Éppen innen nőttek ki azok a presztízsprojektek is, amelyek – mint a nyitó történet nagyrendezvénye – egyszer csak megjelentek a semmiből. A rendszerben nem létezett olyan pont, ahonnan mindez látható lett volna – belülről sem.
(...)