A magyar társadalompolitika egyik legbiztosabb fundamentuma nem a nemzeti összetartozás, nem a keresztényi könyörület, és még csak nem is a gazdasági racionalitás, hanem a strukturális szegényellenesség. Ez az a biztos morális, adminisztratív és térrendészeti iránytű, amely évtizedek óta tévedhetetlenül vezérli a mindenkori hatalmat, legyen az éppen nemzetiszínbe öltözött, polkeresztény oligarchia vagy technokrata, piacimádó, neoliberális elit. A képlet roppant egyszerű: a szegénység ebben a szomorú roncstársadalomban nem orvosolandó strukturális probléma, hanem egyéni bűn, morális defektus, amit a törvény és az erőszak, vagy éppen a köztéri dizájn erejével kell megtorolni.
Ebben a logikában a nincstelenség nem a kapitalista erőforrás-koncentráció vagy a felbomlott szociális háló egyenes következménye. Lószart, mama! A szegény ember azért szegény, mert lusta, mert rossz döntéseket hozott, mert képtelen integrálódni a mindenkori kormány által oly nagyra becsült, valójában a totális kiszolgáltatottságra épülő „munkaalapú társadalomba”. A mindenkori hatalom pedig, miközben módszeresen szervezi át a vagyont a felső középosztály és a saját aktuális kliensrendszere felé, létrehoz egy olyan morális és esztétikai narratívát, amelyben a nyomor nem humanitárius katasztrófa, hanem pusztán köztisztasági és rendészeti zavar. A szegényellenesség így válik a legolcsóbb, de leginkább megtérülő politikai termékké – egy olyan áruvá, amit a választópolgár két pofára zabál, miközben az ő zsebéből is épp lopják ki a cincogó húszforintosokat. „A rendőrség, mely harcol a szegénnyel/ Hogy ne lepjenek el a nyomor szennyei/ Túlterhelt./ Ha megvéd a lopástól/ Utolsó ingem is elviheti” – dalolja a rendes állampolgár Brecht balladáját a világ helyesléséről (Eörsi István fordítása).
Rezsimek jönnek és mennek, a szegényellenesség marad
Ez a cinikus és embertelen attitűd korántsem modern találmány; mélyen gyökerezik a jogtörténetben és a hatalomgyakorlás történelmi reflexeiben.
Amikor a mai politikusok a „rend” és a „tisztesség” nevében hergelnek a nincstelenek ellen, valójában egy évszázados, sötét hagyományt folytatnak.
Az állam – legyen az feudális, tekintélyelvű vagy éppen államszocialista – mindig is előszeretettel használta a büntetőjogot és a kényszert a szegénység strukturális elfedésére.
A vidéki nyomor és a városi munkanélküliség kezelésére a magyar állam már a késő dualizmus idején durva rendészeti eszközökhöz nyúlt. Az 1913. évi XXI. törvénycikk (amelyet még a Tisza-kormányzat alatt fogadtak el, de a későbbi Horthy-rendszer úri Magyarországa változtatás nélkül, kéjes örömmel működtetett tovább) intézményesítette a dologházak már évtizedek óta fennálló rendszerét. Ide zárták a „munkakerülőket”, koldusokat és csavargókat. A dologház nem segített, hanem büntetett: a puszta nincstelenséget szabadságvesztéssel és kényszermunkával torolta meg, miközben a hivatalos propaganda a morál nevében tisztogatta meg az utcákat a nemkívánatos, rongyos elemektől. Az úri passzióhoz nem illett a kéregető tenyér látványa (legfeljebb az ingyenkonyhák előtt, ahol a társasági dámák néha beálltak levest osztani).
A „szocialista rendszer” – amely elméletileg, legalábbis (senki által el nem hitt) öndefiníciója szerint a munkásosztály állama lett volna – ugyanezt a logikát vitte tovább, csak ideológiailag más színűre pingálva. Mivel a szocialista dogmatika szerint a munkanélküliséget pártutasításra felszámolták, akinek mégsem volt bejelentett munkahelye, az automatikusan a rendszer és a dolgozó nép ellenségének minősült. A Kádár-korban a KMK (közveszélyes munkakerülés) bűncselekmény volt. Ha valakinek nem volt pecsét a munkakönyvében és beírt munkahely a személyi igazolványában, azt a rendőrség rendszeresen vegzálta, akár bíróság elé is állíthatták, sőt javító-nevelő munkára vagy börtönre ítélhették. A rendszer büszkén fordította el a fejét arról a valóságról, hogy a társadalom legalsóbb rétegei sokszor egyszerűen kiszorultak a formális és legális munkaerőpiacról.
Persze a szegénység és a hajléktalanság kriminalizációja nem magyar sajátosság, hanem egyidős a modern államszervezetek kialakulásával.
(...)
A cinizmus betétdíja: amikor a szemét értékesebb az embernél
Erre a rendszerszintű cinizmusra mutat rá a közelmúlt egyik leglátványosabb, legbizarrabb története (bár a mezőny erős): a REpont üvegvisszaváltási rendszer bevezetése és annak azonnali, hisztérikus politikai pályafutása.
Mi történt valójában? Az állam – a globális tőkés logikának és az uniós irányelveknek megfelelve – kiszervezte a hulladékgazdálkodást egy monopolhelyzetben lévő magáncégnek, majd bevezetett egy ötvenforintos betétdíjat.
A szemét terhes hulladékból immár értékes tulajdonná vált (valójában persze mindig is az volt), és precíz jogi meghatározások születtek arról, hogy hogyan vált tulajdonost abban a pillanatban, hogy a köztérre kerül: a magántulajdonos birtokából az állam és/vagy önkormányzat, illetve az általuk meghatalmazott cég vagyonává alakul át. A kuka kihelyezése így már nem pusztán hulladékkezelési ügy és közszolgáltatás, hanem egyben üzleti aktus. Egy dolog bizonyos: a szemét igenis folyamatosan, mindenféle szünet nélkül tulajdon, a guberálás és a lomizás így lopásnak számít.
Külön bomló bukét ad a dolognak, hogy a szemétszállítás igen gyakran akadozik, akár Budapesten, akár vidéken (emlékezetes a 2018-as nagy szemétszállítási krízis, mikor az ország számos településén hosszú hetekig nem sikerült elszállítani a szemetet). Átmenetileg gazdátlan szemét az egyik oldalon, leláncolt kukatárolók a másikon. A végleg okafogyottá váló rémállam lényege egyként tetten érhető mindkettőben. A hiányban – ahogy a szemétszállítás perisztaltikus rendszere elsorvad, eltömődik, mint egy gigászi székrekedés –, és abban, hogy mások magánszorgalommal igyekeznek megvédeni priváti szemetüket azoktól, akik netán abból igyekeznének savanykás életvitelszerűséget teremteni.Megejtő kép. Egyfelől az államilag érdektelenné vált közszemét, a pórias állampolgári hulladék, másfelől a nemzeti újsztálinizmus Láncos Kukája, a kukatulajdon, mint kakas a saját, privát szemétdombján.
Ha Lenin ma élt volna, élne és élni fogna, akkor megírhatná az „Exkrementalizmus, mint a rablókapitalizmus legfelsőbb foka” című irányadó munkáját. Követelhetné benne a kukák társadalmi tulajdonba vételét és a társadalmi szemét kategóriájának bevezetését. „Minden eddigi társadalom a szemét felhalmozásának társadalmiasulása volt. A kapitalizmus a szemét olyan mérvű felhalmozódásnak rendszere, ahol az már ideológiává alakul, így a szemét kezelésének partikuláris kérdései magának a társadalomnak alapkérdéseivé válnak. A szemét – spektákulum, olyan szinten akkumulálódva, hogy az már valóságos tőkévé változik” – írná egy mai Guy Debord. „A szemét szemetet fial” – vélné egy kortárs Marx. Szürke, szagos szelek szárnyán száll a szociális széthullás.
A REpont-rendszer perverz bája abban rejlik, hogy ez az ötven forint hirtelen láthatóvá tette azt a láthatatlan, földalatti gazdaságot, amely eddig is a puszta túlélésért küzdött.
A kukázás eddig a teljes marginalizálódás szimbóluma volt; az emberi méltóság alsó határa, ahonnan már nincs lejjebb. Ám amint a kidobott pillepalack és az alumíniumdoboz stabil, kézzelfogható valutává – áruvá – vált, a politikai és a jómódú (vagy magát annak tekintő) osztály azonnal megrettent. Nem a szegénység tényétől ijedtek meg – hiszen azzal eddig is elboldogultak –, hanem attól, hogy a szegénység hirtelen szervezettséggel, rendszerességgel és legfőképpen tömegesen jelent meg az utcákon. Lappangó háttértudásból szembeötlő látvánnyá változott.
(...)
A szolidaritás halála
A szolidaritás halála nem egy hirtelen bekövetkező társadalmi szélütés, hanem módszeresen, évtizedek alatt végrehajtott morális amputáció.
A késői kapitalista társadalomban a szolidaritás már nem egyetemes emberi minimum, hanem egy felesleges, sőt kifejezetten káros, nem megtérülő, piacellenes érzelem, amelyet a hatalmi diskurzus és a digitális nyilvánosság sikeresen felszámolt, vagy maradványaiban felszámolni igyekszik.
Alapja az a neoliberális dogma, amely szerint (Margaret Thatchert idézve) társadalom mint organikus közösség nem létezik – kizárólag egyének és családok vannak, akik a piacon versenyeznek egymással. Ebben a logikában a sorsodért, az egészségedért, a lakhatásodért és a szegénységedért kizárólag te magad vagy a felelős, az állam (vagyis közösség) csupán a kereteket biztosítja és szabja meg.
Ez a szemlélet felszabadítja az egyént a kollektív társadalmi felelősségérzet alól. Ha a köztéren egy megnyomorodott embert lát, vagy ha a REpont automata előtt szembesül a „guberálómaffiával” és a „kristályapokalipszis zombijaival” (mindkét kifejezést a mai magyar sajtóból vettem át), a tisztes polgárnak már nem kell feltennie a kérdést: „Milyen közösség, milyen ország az, amelyik hagyja, hogy ez kialakuljon?” A válasz készen várja a fejében: „Ők tehetnek róla. Nem tanultak, nem dolgoztak, drogoznak, lusták.”
A szolidaritás azért hal meg, mert a nyomor látványa már nem együttérzést vált ki, hanem a nyomorgókkal szembeni morális felháborodást. A szegény ember puszta létezése sértéssé válik a „tisztességes adófizető” szemében, mert a nincstelen nem hajlandó láthatatlanul elpusztulni, hanem jelenlétével rontja a steril fogyasztói panorámát.
A szolidaritás helyét átveszi a szimbolikus „jóemberkedés” és a rendészet perverz szövetsége. A társadalom elfogadja, hogy a szegénység kezelése nem strukturális állami feladat (bérlakásprogram, addiktológia, pszichiátriai hálózat), hanem egyrészt magánjótékonysági hobbi, másrészt köztisztasági kérdés.
A szolidaritás halála azt jelenti, hogy elveszítettük a képességünket a kollektív önvédelemre. Amikor tapsolunk a hajléktalanok kriminalizációjának, amikor jogosnak érezzük a REpont automaták előtti vegzálást, valójában saját magunk felett mondunk ítéletet. Legitimáljuk azt a logikát, hogy az ember értéke kizárólag a piaci hasznosságával mérhető.
A szolidaritás halála ez a legvégső morális csőd.
(...)