Gábor György írása fontos és legitim kérdést vet fel: milyen szerepe lehet az egyházaknak egy olyan állami egyeztetésben, amelynek végén minden polgárra kötelező jogszabály születhet?
A válasz szerintem ott kezdődik, hogy világosan külön kell választani két dolgot: az egyházak meghallgatását és az egyházak döntési vagy normatív elsőbbségét.
Az előbbit indokoltnak tartom. Az utóbbit nem.
Egy társadalmi egyeztetésben való részvétel önmagában semmilyen kitüntetett közjogi státuszt nem jelent. Nem jelent vétójogot, nem jelent döntési jogot, és nem jelenti azt sem, hogy az állam valamely vallási tanítást kötelező normává kívánna emelni. A jogalkotás felelőssége továbbra is az államé, és az államnak döntéseit alkotmányos, szakmai és minden polgár számára megvitatható érvekkel kell indokolnia.
Abban tehát egyetérthetünk, hogy egyetlen felekezet hittétele sem válhat pusztán vallási tekintélyénél fogva mindenkire kötelező joggá.
Abból azonban szerintem nem következik, hogy az egyházak intézményes meghallgatása önmagában problematikus lenne.
Különösen nem következik ez a magyar alkotmányos berendezkedésből.
Magyarországon nincs államvallás, és az Alaptörvény szerint az állam és a vallási közösségek különváltan működnek. Ugyanez az Alaptörvény azonban azt is kimondja, hogy az állam és a vallási közösségek közösségi célok érdekében együttműködhetnek. A Nemzeti Hitvallás elismeri a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, az Alaptörvény pedig Magyarország keresztény kultúrájának védelmét is alkotmányos értékként jeleníti meg.
Ebből természetesen nem következik egyetlen egyház politikai vagy jogalkotási elsőbbsége sem. De az sem következik belőle, hogy az állam és az egyházak között valamiféle hermetikus falnak kellene állnia, vagy hogy a vallási közösségek intézményes meghallgatása egy súlyos társadalmi és erkölcsi kérdésben önmagában ellentétes volna az állam világnézeti semlegességével.
A különválás nem azonos az elszigeteléssel.
És az együttműködés nem azonos az alárendelődéssel.
Az élet kezdetével kapcsolatos kérdések ráadásul nem kizárólag orvosi kérdések. Nem kizárólag jogi kérdések. És nem kizárólag egyéni autonómiáról szóló kérdések sem.
(...)
A tudomány nélkülözhetetlen, de a tudomány önmagában nem határozza meg, mit kell erkölcsileg helyesnek tekintenünk.
A jog kijelöli a közhatalom alkotmányos határait, de önmagában nem old fel minden morális konfliktust.
A személyes autonómia alapvető érték, ugyanakkor a jogalkotónak más alapjogokat, társadalmi szempontokat és védendő értékeket is mérlegelnie kell.
A vallási és filozófiai hagyományok pedig olyan erkölcsi nézőpontokat őriznek és közvetítenek, amelyek ugyan nem kötelezőek mindenkire, de egy komoly társadalmi párbeszédben érdemes lehet őket meghallgatni.
A szekuláris állam számomra ezért nem vallástalan államot jelent.
Nem azt jelenti, hogy a vallási meggyőződést száműzni kell a közéletből, vagy hogy egy vallási eredetű erkölcsi érv már pusztán eredete miatt kevésbé lenne méltó a meghallgatásra.
Azt jelenti, hogy az állam nem dönt teológiai igazságkérdésekben, nem azonosul valamely felekezet tanításával, és nem kényszerítheti rá valamely vallás hittételeit azokra, akik azokat nem fogadják el.
Ez azonban nem a vallás kizárását jelenti a demokratikus nyilvánosságból.
(...)
Az egyházak ráadásul nem pusztán teológiai műhelyek. Tényleges társadalmi közösségeket képviselnek, oktatási, szociális és egészségügyi intézményeket működtetnek, családokkal, betegekkel, idősekkel, várandós nőkkel, nehéz élethelyzetben lévő emberekkel találkoznak, és sok százezer ember erkölcsi és közösségi életében vannak jelen.
Ettől természetesen még nem lesz automatikusan igazuk.
De a meghallgatásuk sem az igazságuk előzetes elismerését jelenti.
Ezért arra a kérdésre, hogy „milyen demokratikus elvből következik, hogy egy püspöknek kitüntetettebb normatív kompetenciája van, mint egy nőgyógyásznak, alkotmányjogásznak, bioetikusnak, nőjogi szervezetnek vagy az érintett nőnek”, az a válaszom: semmilyenből.
De mi nem is állítunk ilyet.
A püspöknek nincs nagyobb orvosi kompetenciája az orvosnál, nincs nagyobb jogi kompetenciája a jogásznál, és nem rendelkezhet az érintett nő helyett annak életéről.
Van azonban egy erkölcsi és közösségi nézőpontja, amelyet egy demokratikus társadalom meghallgathat anélkül, hogy azt kötelezővé tenné.
Ahogyan ugyanilyen természetességgel meg kell hallgatnia azokat is, akik vele alapvetően nem értenek egyet.
Számomra éppen ez a pluralizmus.
Nem az, hogy bizonyos álláspontokat világnézeti eredetük miatt előre kizárunk, hanem az, hogy minél több releváns érvet, tapasztalatot és erkölcsi nézőpontot meghallgatunk, miközben a végső közhatalmi döntés felelősségét az állam viseli.
Minél súlyosabb az erkölcsi kérdés, annál kevésbé hiszek a kevesebb párbeszédben.
Éppen ellenkezőleg: annál többre van szükség.