(…)
Az elmúlt másfél évtizedben a hangos véleményvezérek, kulturális és politikai kritikusok gyakran épp az autoritás fogalmát gúnyolták ki, olyan nyelvi fordulatokkal és szatírával illetve azt, amely módszeresen leépítette a tekintély klasszikus tiszteletét.
A mai digitális térben és a parlamenti csatározások feszült légkörében ugyanakkor látványossá válik, amikor egy politikai szereplőből hiányzik ez a belső, megalapozott tekintély.
Magyar Péter kormányzati szerepében és megnyilvánulásaiban rendszeresen tetten érhető az a feszültség, amely a tisztelet kiköveteléséből fakad. Amikor a politikai kommunikáció kimerül a konfrontatív, olykor hisztérikusnak ható megnyilvánulásokban és a folyamatos figyelemkeresésben, az valójában a tehetetlenség és a valódi problémamegoldó képesség hiányának a tünete. Az a vezető, aki nem képes meglenni a reflexszerű lájk- és figyelemgyár nélkül, és indulatosan kéri számon az ellenzéken vagy a közönségen a „neki járó” feszült figyelmet, elvéti az autoritás lényegét.
A tiszteletet nem lehet követelni vagy rendeletbe adni.
Az abszolút tekintély a mindenségben egyedül Istent illeti meg, aki nemcsak uralkodik, de önkéntes követésre is hív. A földi politikában a titáni csapkodás és a médiaviharok keltése nem helyettesítheti a szilárd jellemet és a valós tudást. Amíg a politika csak a figyelem megtartásáról és a puszta hatalom gyakorlásáról szól, addig a valódi, tiszteletreméltó államférfiúi autoritás elérhetetlen marad.