Tarr Zoltán kultúráért felelős miniszter kedd reggel bejelentette, hogy elmozdítja Schmidt Máriát a Terror Háza éléről, bezárja a múzeumot és majd egy átvilágítás után később újra nyitják az intézményt.

A miniszteri lépés több szempontból is túlmutat önmagán: a Terror Háza mint intézmény, mint kiállítás, mint történelmi és politikai üzenetcsomag az egyik legfontosabb – és éppen ezért az egyik legélesebben vitatott – ügye volt a rendszerváltás (most már tisztázni kell: az 1989-es rendszerváltás) utáni magyar emlékezetpolitikának.

Aki mögött kellő mennyiségű életév van, emlékezhet a kétezres évek eleji vitákra a Terror Házáról, a körülötte dúló kultúrharcról, a jobb- és baloldal összecsapásáról.

Voltak, akiknek fájt, amit, akiket és ahogyan ez a kiállítás bemutatott, rámutatva a tettesekre, a felelősségre, az eltérített 20. századi történelemre. Az ugyanis szembe ment a szőnyeg alá seprés, no és a rendszerváltásokon átívelő hatalomátmentés, s nem mellesleg a tovább élő szervezeti, sőt családi hálózatok gyakorlatával.

Még többeknek viszont az fájt, amiről a kiállítás szólt:

a 20. század közepének magyar társadalmát megnyomorító diktatúrák tetteiről, légköréről, nyomasztó világáról és jóvátehetetlen bűneiről.

Amiket milliónyi magyar család szenvedett el a 20. század folyamán, s akiknek az élettapasztalataikról, kényszerűen elhallgatatott sorsaikról és sorstalanságaikról a Terror Háza megnyitásáig nem született méltó léptékű, súlyú és üzenetű emlékhely.

Hogy a Terror Háza mindezt harsányan tette? Hogy nem az egyrészt-másrészt filozófiájára építette az üzeneteket? Hogy nem a történész szakma aktuális sztenderdjei alapján szerkesztette meg és porciózta ki alapállításait? Hogy nem dekonstruálni akart, hanem hiányzó, el nem mesélt, elhallgatott történetek emlékezetét akarta megkonstruálni?

Igen, és ezt büszkén vállalta.

A Terror Háza bár hivatalosan múzeumi intézmény,

valójában és valóban nem múzeum volt, hanem egy meglehetősen véglegesre csiszolt emlékhely, egy épület méretű összművészeti alkotás,

ami egyrészt a témájául választott korszakokról emlékezett meg, másrészt az elmúlt negyed évszázadban önmaga és az elmúlt évtizedek emlékművévé is vált.

És az intézmény elválaszthatatlan volt alapítójától és vezetőjétől, Schmidt Máriától, eddig.

Mindezek miatt állítható, hogy a most történtek – Schmidt elmozdítása, a múzeum bezárása és várható áthangolása – jóval túlmutatnak önmagukon.

Üzenet lesz ez mind a Terror Házát mindvégig kritizáló baloldali-liberális tábornak, mind az intézmény és annak egész szimbólumrendszere és üzenetei mellett kiálló jobboldali tábornak is.

A Tisza az Európai Néppárthoz kötődik, annak vezetésében pedig számosan vannak, akik az elmúlt évtizedeket, akár a Terror Háza (h)őskorának éveit is a politikai jobboldalon belül töltötték, vagy legalábbis rá szavaztak. De az Andrássy úti intézmény bezárása és áthangolása a Tisza részéről látványos szakítást fog jelenteni azzal az eddig vállalt (bár már egyre halkabb) üzenettel, hogy a Tisza igazából egy jobboldali párt, sőt, valójában a Fidesz egy régebbi, mérsékeltebb, „bezzeg” korszakának örököse.

A Tisza a Terror Háza-üggyel széles jobboldali tömegek számára fogja üzenni, hogy ez innentől felejtős,

nem fog ez a párt már sehogy se a magyar politikai jobboldal hagyományaiból táplálkozni, abból bármit is felvállalni.

Ugyanez a szimbolikus üzenete a szintén most bejelentett döntésnek is, hogy a budai királyi palota rekonstrukcióját is leállítják. Akik ezen örvendeznek, akik ezt támogatják, azoknak politizál a Tisza, és az bizony nem a magyar jobboldali tábor.

A Tisza Párt pontosan és hamar oda fog érkezni, ahonnan most a legnagyobb taps jön majd a Terror Háza ügyében: az örök magyar – nevezzük így – baloldalra, az egykori MSZP és SZDSZ szavazótáborának kulturális kódjaihoz, történelmi beidegződéseihez, világlátásához, a sértett munkásőrivadékoktól az egykor szoci szimpatizáns tömegeken át a rákosista-kádárista rendszer elitjének újabb nemzedéki örököseiig. 

Indul a Tisza Út a baloldalra programja, lépésről lépésre – vegye fel bármennyiszer a Tisza-logós atilláját Magyar Péter. 

+ −