(…)
10. A következő évtized konzervatív stratégiája: AI, oktatás, munka, életforma, gazdaság és Európa
A napi ellenállás önmagában kevés. A jobboldalnak dűlőre kell jutnia a következő évtized stratégiai kérdéseiben. A béke, a migráció, a közrend, a család és a hagyományos életforma ügyében az irány világos; ezt következetesen képviselni kell. Ugyanilyen világos konzervatív választ kell adnunk a mesterséges intelligenciára, az oktatás átalakulására, a munka természetének megváltozására, az egészséges életre, a nemzeti kultúra megújítására, egy új magyar gazdasági modellre és az Európai Unióhoz fűződő viszonyra. Nem a technológiai divatot kell követnünk, hanem el kell döntenünk, milyen embert, milyen közösséget és milyen Magyarországot akarunk megőrizni és felépíteni. Néhány ilyen dilemmát kinyitnék, csak az érzékeltetés kedvéért.
A mesterséges intelligencia nem pusztán termelékenységi kérdés, hanem antropológiai és szuverenitási kérdés is.
A gép eszköz, az ember erkölcsi személy, a technológia szolgál, az ember dönt és viseli a felelősséget. AI-ra nem ruházható olyan végső döntés, amely emberi sorsot, méltóságot, szabadságot vagy közösségi értéket érint. Elképesztő változások várhatók itt tíz éven belül. 2026 az az év, amikor a mesterséges intelligencia okosabb lesz az emberinél. A digitális munkák nagy részét 1-2 éven belül átveszi, az évtized végére pedig okosabb lesz, mint a teljes emberiség együttvéve. Ennek következtében néhány éven belül gazdasági robbanás vagy összeomlás jön, átalakul az oktatás, a munka, a közösségi élet. Ez olyan horderejű civilizációs változás, amiről a magyar nemzeti oldalnak határozott véleménnyel kell rendelkeznie.
Az iskola célja a művelt, ítélni képes ember. Az AI korában felértékelődik a memória, a logika, a matematika, az önálló fogalmazás, a kézírás, a vita, a magyar történelem és az európai kulturális kánon. Aki semmit nem tud fejből, az azt sem tudja megítélni, mikor téved vagy manipulál a gép. Az alapkompetenciákat ezért AI nélkül kell megszerezni, az AI csak kialakult tudásra épülő segédeszköz lehet. Vissza kell erősíteni a helyben írt dolgozatot, a szóbeli feleletet, a személyes vitát és az önálló alkotást. A tanár nem információs terminál, hanem példakép és a gyermek szellemi-erkölcsi fejlődésének felelőse. Kiskorúak számára az AI-társ és AI-terapeuta nem elfogadható, az intimitás, a barátság és a bizalom nem válhat algoritmikus termékké. A munka nem pusztán költségtényező és jövedelem, hanem hivatás, méltóság, kötelesség, alkotás és társadalmi részvétel. A jó AI-stratégia mércéje nem az, hány embert lehet elbocsátani a termelékenység növekedésének következtében, hanem az, hogy nő-e a dolgozók tudása, bére, önállósága és boldogsága. Védeni kell a gyakornoki, pályakezdő és tanuló állásokat, mert ezek nélkül eltűnik a mesterré válás lépcsője. Az automatizáció nyereségét képzésbe, magasabb bérekbe, családi tulajdonba és magyar vállalkozásokba kell átvezetni, nem tartós passzivitásba.
A konzervatív politika feladata megvédeni az ember figyelmét, testét és valós kapcsolatait a digitális ipar addiktív üzleti modelljétől. Erős fellépés kell a képernyőfüggőség, a deepfake, a pornográf tartalom, a gyermekek profilozása és a szintetikus intimitás ellen. Telefonmentesebb iskola, több sport, rendszeres közös étkezés, olvasás, természetben töltött idő, családi és helyi közösségi élet kell. Az egészséges élet nem elit fogyasztási stílus, hanem rend, önfegyelem és egymásért viselt felelősség.
Nem engedhető meg, hogy néhány külföldi vállalat algoritmusa döntse el, mit tartanak igaznak a magyar gyerekek, mit láthatnak a polgárok, vagy hogyan működik a magyar állam.
Saját számítási kapacitás, biztonságos felhő, magyar nyelvi modellek, ellenőrzött nemzeti adatkincs, hazai tulajdon és stabil energiaellátás kell. Az AI-politika ezért egyszerre ipar-, energia-, oktatás-, kultúr- és nemzetbiztonsági politika. Atomerőmű, hálózat és biztos alaperőművi kapacitás nélkül nincs digitális szuverenitás. A konzervatív döntés tehát egyértelmű: az AI-nak erősítenie kell a tudást, az alkotó munkát, a családot és a nemzeti önrendelkezést. Ami ezeket gyengíti, az nem fejlődés, még akkor sem, ha gyorsabb, látványosabb vagy jövedelmezőbb egy globális platform számára.
Másik kérdés Európa. Magyarország vélhetően elérte azt a fejlettségi szintet, amelyet a jelenlegi, nyugat-európai ipari sávhoz kötött modell automatikus felzárkózással lehetővé tesz: a nyugat-európai átlag körülbelül 75–80 százalékát. Ha maga a nyugat-európai sáv sem növekszik dinamikusan, innen nem lesz további felzárkózás ugyanannak a receptnek a főzögetésével. Két út marad. Vagy megelégszünk ezzel a szinttel, és a fent leírt nyugati túlélési recept szerint próbáljuk kommunikációval, újraelosztással és identitáspolitikával menedzselni a stagnálásból fakadó társadalmi frusztrációt – lényegében ezt teszi az új kormány,
vagy radikális váltást hajtunk végre, annak minden intellektuális kihívásával, érdekütközésével és kockázatával együtt.
Ehhez az Európai Unióhoz fűződő viszonyt is őszintén át kell beszélni. A jobboldalon egyszerre van jelen a brüsszeli rendszerrel szembeni tapasztalati kritika és az Európai Unióval összefüggő romantikus érzelmi viszony. Ezt az ellentmondást fel kell oldani. A kérdés nem az, szeretjük-e Európát, hanem az, hogy a jelenlegi uniós konstrukció több lehetőséget ad-e Magyarországnak, mint amennyi gazdasági, adópolitikai, energia- és geopolitikai korlátot ráhelyez.
A vita kiinduló munkahipotézise szerint Magyarország a korábbi hétéves költségvetési ciklusokban mintegy 30 milliárd euró nettó forráshoz jutott. Ugyanez az összeg a mostani ciklus végére ez 15-20 milliárdra csökkenhet, a következőben pedig akár 5 milliárd körüli szintre olvadhat. Ha egybeszámítjuk azzal, hogy külföldi vállalkozások mennyit keresnek ezen, és milyen számunkra káros gazdasági döntéseket kényszerítenek ránk, előállhat az a helyzet, hogy valójában már többet veszítünk, mint nyerünk. Ezeket a becsléseket pontosítani kell, de az irányon ez nem változtat: a nettó pénzügyi előny csökken, miközben a szabályozási, adóharmonizációs, energia- és külpolitikai kötöttség nő. Nem lehet a végtelenségig úgy tenni, mintha a húsz évvel ezelőtti csatlakozási egyenleg változatlan volna.
Ezért forgatókönyvekre van szükség. Vizsgálni kell, milyen hatásköröket lehet visszavenni az Unión belül, hogyan lehet szövetségesekkel kikényszeríteni egy rugalmasabb, többsebességes Európát, és milyen jogi-gazdasági feltételekkel működhetne egy EGT-tagságon alapuló modell. Ki kell kényszeríteni, hogy a tagállamok számára a rugalmasabb társulás lehetősége is valós opció legyen (bármiféle kilépés és a közös piac előnyeinek elvesztése nélkül).
Végkövetkeztetés
A következő időszak alapállás ezért nem az, hogy mindent vissza kell majd állítani a 2026 előtti formájában.
Meg kell őrizni mindazt, ami az Orbán-kormány idején működött – a béke, a munka, a család, a rezsivédelem, a nemzeti tulajdon, a többirányú külpolitika és a döntési képesség rendszerét –,
ki kell javítani, ami rossz volt, és fel kell építeni, ami még nem épült ki. A valóság bizonyítani fogja, hogy igazunk volt a veszélyek koráról, Európa hanyatlásáról, a liberális önkényről és a nemzeti politika szükségességéről. A mi feladatunk három szóban összefoglalható: bizonyítani, megvédeni és felépíteni. Bizonyítani az igazunkat, megvédeni az embereket és felépíteni Magyarország következő évtizedének stratégiai programját. Ebből kell intellektuális megújulásnak, társadalmi szövetségnek és kormányképes patrióta jövőnek születnie.