Végezetül egy 2020-as interjúból idézünk, amelyben Lannert meglepő őszinteséggel vall fiatalkori elképzeléseiről, hánykolódásairól, tervek nélküli szakmai sodródásáról:
„Kisgyerekként is a babáimmal azt játszottam, hogy körbe leültettem őket, volt egy táblám, és magyaráztam nekik, szóval nem ruhákkal játszottam, nem öltöztettem őket. Valószínű, hogy a tanári hivatás vonzott, de nagyon hamar rájöttem, hogy én tanárnak nem lennék jó. Nem vagyok elég türelmes, és magamat is elunom, ha ugyanazt kétszer kell elmondani, és ebből lett valószínűleg az, hogyha nem is tanár, akkor kutató. És ami még hozzájött, hogy írni mindig nagyon jól írtam. Tehát az már alsóban is – emlékszem –, hogy a fogalmazásaim jók voltak. Eleinte műfordító akartam lenni tizenévesen, de aztán ezek így valahogy összeadódtak. Ugye mi is már benne voltunk abban a problémában, most pedig még erőteljesebben így van, hogy nincsenek már homogén foglalkozások. Tehát nem mondhatnám, hogy én olyan nagyon céltudatosan mentem volna az utamon. Arra mentem, ami érdekelt, és ezek az érdeklődések meg az én kompetenciáim bevittek ebbe az irányba. 1990-ben, amikor én az Országos Közoktatási Intézetbe beléptem kutatóként, akkor indult az a pálya, amit azóta is csinálok.”
A terv sikerült.
Magyar Péter megérkezett, a fantasztából pedig miniszter lett.
Oktatási miniszter, aki ki nem állhatja a tanárokat, szétbomlasztaná az osztályközösségeket, különféle pedagógiai kísérletek tárgyaként kezel felnőttet, tanulót.
Ezért kár volt az úton – nem céltudatosan – botorkálni.