(…)
Még különösebb az az állítás, amely szerint az egyházak „már-már hivatalból” képviselik a legkevésbé hallható érintetteket, vagyis a magzatokat. Miféle hivatal ruházta rájuk ezt a képviseleti jogot? Mely demokratikus eljárásban kaptak mandátumot? Melyik egyház mely magzatokat képviseli? Mit kezdjünk azzal, hogy a bevett egyházak a magzat erkölcsi és vallásjogi státuszáról sem vallanak egységes nézetet?
A római katolikus tanítás, a protestáns felfogások és a zsidó vallásjogi értelmezések között jelentős különbségek vannak. „Az egyházak” tehát még az állítólag képviselt érdek tartalmában sem beszélnek egyetlen hangon.
A stakeholder kifejezés divatos felidézése ezen semmit sem segít. Érintettnek nevezni valakit még nem jelenti azt, hogy önjelölt intézmények automatikusan képviseleti mandátumot kapnak fölötte. A magzat erkölcsi és jogi státusza maga is a vita tárgya. Ha ezt előre eldöntjük, majd az egyházakat kinevezzük a magzati érdek „hivatalos” képviselőivé, a vita egyik legfontosabb kérdését már a vita megkezdése előtt lezártuk.
A magzat védelme legitim alkotmányos és erkölcsi szempont. Ebből még nem következik, hogy képviselete felekezeti monopólium volna.
Orvosok, bioetikusok, alkotmányjogászok, világi magzatvédők, érintett családok és más társadalmi szereplők vallási tanítás nélkül is képviselhetik ezt a szempontot.
Az egyházi vezetők „hivatalból” történő magzatképviselete így különös politikai teológiává válik: az állam kiválasztja a vallási szereplőket, a vallási szereplők kinevezik magukat a meg nem születettek képviselőivé, majd a kölcsönös kijelölést társadalmi párbeszédnek nevezik.
(…)