(...)
Politikai szállóigévé vált mondás kering hosszú ideje Romániában, miszerint azért rendeznek négyévente választásokat az országban, hogy kiderüljön, mely román párt(ok) lép(nek) kormányra az RMDSZ-szel. A különösen politikai megmérettetések idején emlegetett ironikus bonmot egyaránt szól a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) pragmatizmusáról és – kis túlzással – „mindenre kaphatóságáról”. De legfőképp a megkerülhetetlenségéről.
Ami természetesen a maga helyén kezelendő, hiszen mégiscsak egy 19 milliós ország legnépesebb, 1,1 milliós kisebbségi közösségének legerősebb politikai érdekképviseletéről beszélünk, amely a magyarság számarányához hasonló, 6 százalékos súllyal rendelkezik a bukaresti parlamentben. Ehhez képest az első, 1996-os kormányzati szerepvállalása óta, az eltelt harminc évben több mint húszat hatalmi pozícióban vagy ahhoz közel töltött el az alakulat, sok esetben királycsináló vagy a mérleg nyelve pozícióban. Akárcsak napjainkban, az ötödik hónapja húzódó súlyos politikai válság közepette, amikor
nehezen elképzelhető, hogy az RMDSZ nélkül felálló új kormány vegye át a május elején megbukott kabinet helyét.
Persze megvan az ára ennek is: politikai ellenfelei, az erdélyi magyarok egy része régóta felrója a szövetségnek, hogy az önrendelkezés ügyét feláldozta a bukaresti hatalomgyakorlás oltárán. Ettől eltekintve – vagy talán éppen ezért – tény, hogy a román demokratikus pártok és a mindenkori kormányok számára az RMDSZ valóban megkerülhetetlen partnernek számít.
Nem volt ez másképp az anyaország viszonylatában sem. Az alakulatot 1993 és 2011 között irányító Markó Béla mandátuma idején az „egyenlő távolságtartás elvének” hangoztatása ellenére a szövetség az MSZP-vel és az SZDSZ-szel szoros, míg a Fidesszel jóval hűvösebb kapcsolatot ápolt. Miután 2010-ben a Fidesz visszakerült a hatalomba, egyértelműen megüzente Erdélybe, hogy változást szeretne az RMDSZ-ben, elsősorban az Orbán Viktor és Markó Béla közötti ellentét miatt. Sőt köztudott volt az is, hogy a budapesti kormánypárt Olosz Gergely egykori székelyföldi szenátort szerette volna látni az elnöki székben. Olosz el is indult az RMDSZ 2011-ben rendezett tisztújító kongresszusán, ám csak a harmadik helyen végzett, elnöknek Markó kiszemeltjét, Kelemen Hunort választották meg. Máig emlékezetes jelenet, hogy az RMDSZ kongresszusi küldöttei felzúdulással fogadták Pelczné Gáll Ildikónak, a Fidesz alelnökének felszólalását: „Ha önök ma a változás mellett döntenek, mi segítő kezet nyújtunk a jövőben”.
(...)
Éppen emiatt ömlik az elmúlt időszakban gyűlöletcunami a közösségi oldalak kommentszekcióiban az erdélyi magyarokra Magyarországról, onnan pedig vissza az anyaországba. Az egyik oldal a Fidesz, a másik a Tisza támogatását rója fel a másiknak. Ebben a mérgezett (köz)hangulatban elengedhetetlen, hogy se a Magyar-kormány, se az RMDSZ ne engedje, hogy elragadja a vért követelőknek a világhálót leuraló árja, hanem párbeszéd útján megpróbálva megérteni egymást, és közelíteni az álláspontokat. Persze az együttműködés nem szorítkozhat politikai síkra, a Tiszának ugyanúgy ki kell alakítania a kapcsolati hálóját az erdélyi magyar egyházakkal, civil szférával is.
Hatalmasat téved, aki azt hiszi, hogy a magyar–magyar kapcsolatok leszűkíthetők a támogatáspolitika erősen vitatottá vált kérdésére, az anyaország mindenkori kormányának és a külhoni magyar közösségek képviseleteinek nemzetpolitikai szempontok alapján kell keresniük az együttműködés minden lehetséges formáját.
Mert lehet ugyan, és kell is korrigálni a Fidesz-kormányok idején a nemzetpolitikában elkövetett hibákat, de nem térhetünk vissza az előző, balliberális kormányzatok „merjünk kicsik lenni” elvére épülő, a határon túli magyarok érdekeinek képviseletét többnyire mellőző kormányzatok gyakorlatához.