(...)
A politikai cselekvés mozgatórugója alapvetően ugyanez: teszek valamit, és annak következménye lesz. Megváltoztatok valamit. Az online nyilvánosság ezt az illúziót korlátlan mennyiségben tudja szállítani. Megadja a megszólalás lehetőségét – ellenben megvonja a következményekért vállalandó felelősség morális kényszerét. Ebből nem apátia következett, hanem expresszív politika. Ennek lényege a hatalmas mozgósítási potenciál:
tízezrek állnak ki egyik pillanatról a másikra egy ügy mellett, hogy aztán három hét múlva teljesen elfelejtsék és elejtsék a témát.
Ennek viszont ára van. Ha nem közösségben, hanem közönségben gondolkodsz, akkor a politikai beszéd nem tanácskozás: nem közös döntést készít elő, hanem önmagadat mutatod fel benne. Résztvevőként nem feladatot kapsz, hanem élményt. Az élmény pedig elmúlik, így keresed a következőt.
A fiataljainknál tehát nem feltétlenül a cselekvési kedv kopik el, hanem a kapcsolat a megszólalás és annak következménye között. Így igazából ki sem alakulhat az egyik legfontosabb képesség: a következetesség és a kitartás. Megmaradni egy ügy mellett akkor is, ha az már kényelmetlen. Mert egy darabig lehet odébb költözni, vándorolni, új fiókot nyitni. Aztán elfogynak a helyek. A legfontosabb felismerést már megfogalmaztuk: nincs másik Föld.
Mindez nem nemzedéki vádirat. A mostani fiatal generációk – a megbízható kutatások szerint – kevésbé tűrik a képmutatást, gyorsabban kötnek koalíciót és több információnak vannak kitéve. És a régi kockázati kategóriákban biztonságosabban élnek, mint bármelyik nemzedék előttük: kevesebbet isznak, kevesebbet dohányoznak, később kezdik a szexuális életet, kevesebbet vezetnek, kevesebb bűncselekményt követnek el. De sokkal magányosabbak, mint bárki közülünk. Nem a részvételi szándék hiányzik ezekből a nemzedékekből. Indulat, igazságérzet és bátorság is van. A maradás akarata hiányzik.
Márpedig a közösség éppen ettől közösség. Nem azért alakul ki, mert mindenben egyetértünk.
Attól válunk egy közösség tagjává, hogy nem megyünk el és nem tiltjuk le a másikat. Elviseljük.
Ezt neveztük korábban toleranciának. Az sem mindegy, hogy milyen közösséghez tartozunk. A sorsközösséget megörököljük; a hivatásközösséget csinálni kell, és csak az tudja csinálni, aki képes ott maradni akkor is, amikor jobb lenne elmenni.
Márpedig ott kell maradnunk. Bő fél évszázaddal ezelőtt Nagy László, rendkívül érzékeny költőnk ezt üzente az utókornak: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” Emberi arcot csak közösségben kap az ember. Ehhez pedig kell az a hely, ahonnan nem akarsz elmenni, mert megéri, hogy ott maradj.
Ezt a helyet nem a telefon vette el a gyerekeinktől. Ezt mi adtuk fel.
(...)