Aki ma a Budai Várra néz, nem csupán félbehagyott állványzatokat és lecsupaszított vasbeton szerkezeteket lát. A nemzet szellemi és történelmi önbecsülésének nyílt sebét látja. A Közlekedési és Beruházási Minisztérium cinikus bejelentése, miszerint leállítják a palota „A” szárnyának újjáépítését, és a kivitelezőnek jövő szeptemberig le kell vonulnia, több mint egyszerű költségvetési újratervezés. Ez a kulturális folytonosságunk elleni nyílt merénylet, a nemzeti múlt szándékos deszakralizációja!
Nem meglepő ez a mentalitás attól a politikai körtől, amelynek gyökerei és generációs nyúlványai a nemzet létét is tagadó egykori SZDSZ-es, globalista és kommunista nagycsaládok csápjaiból táplálkoznak. Számukra ezek a falak csupán „funkciótlan betonhalmazok”, irodáknak vagy múzeumoknak való építmények. De mekkora tévedés! Ezek az épületek azt hirdetik az idelátogatóknak és az itt élőknek, hogy a múltban is alkotó, teremtő, a kor ritmusát felvevő nagyszerű emberek éltek e hazában. A tömegember tagadása mögött valójában él rejlik:
a tömegben csak tagadásban él, meg abból, amit mások alkottak vagy gyűjtöttek.
Ortega szerint a tömegember alapvető jellemzője a radikális hálátlanság. Úgy viselkedik, mint az elkényeztetett gyermek: mindent jussának érez, miközben semmit sem tesz hozzá a közös örökséghez. Nem érez kötelezettséget a múlt felé, és felelősséget sem a jövő iránt. Amikor ez a mentalitás beszivárog a politikába és a döntéshozatalba, pontosan az történik, amit a Budavári Palota vagy a nemzeti szimbólumok kapcsán látunk.
A „funkcionális”, technokrata vagy éppen ideológiai alapú rombolás és leállítás mögött sokszor ugyanez a tömegemberi reflex húzódik meg: a képtelenség arra, hogy a gazdasági mutatókon túl meglássák a transzcendens, generációkon átívelő értéket. Nem értik a kövek beszédét, mert ők maguk képtelenek lennének ilyen köveket egymásra rakni.
(…)