A modern politikai és társadalmi térben zajló átalakulások mögött egy mély kulturális válság húzódik: az európai emberképet évszázadokig fenntartó kategóriák – a határok (gátak), a kötelességek (feladatok) és a távlatok (célok) – módszeres felszámolása. Ez a folyamat nem elszigetelt jelenség, hanem az expresszív énés a technikai haladás türelmetlenségének robbanásveszélyes találkozása, amely radikálisan átírja a tekintélyhez való viszonyunkat.
A közelmúltbeli vatikáni látogatás tökéletes, sűrített allegóriáját adta ennek a paradigmaváltásnak. A Tisza vezér, Magyar Péter a pápai audiencián a hagyományos tiszteletadás, a kézcsók rituáléja helyett egyszerűen szalutált az egyházfőnek. Ez a látszólag protokolláris gesztus valójában egy sokkal mélyebb szociológiai és pszichés átrendeződés politikai manifesztációja.
A vezér belső világa: A transzgresszió mint politikai tőke
A hagyományos világban a pápai audiencia rituális rendje nem a magánszemélynek, hanem az intézménynek, a transzcendens tekintélynek és az évezredes kulturális kontinuitásnak szól.
Az expresszív individualizmus korában azonban az egyén legfőbb morális parancsa az önmaga határok nélküli kifejezése.
Ebben a koordinátarendszerben a vezér nem vetheti alá magát egy külső, örökölt tekintélynek, mert az csorbítaná az abszolút egyediségét és autonómiáját. A kézcsók helyetti szalutálás nyers üzenet: a tekintély dekonstrukciója.
(...)