(…)
A sereg feláll csatarendben, lelkesítő beszédek hangzanak, a papok Isten áldását kérik a zászlókra és a hadra, a zenészek dallamai rohamra ösztönöznek. Elhangzik még a vezényszó – a vezér pozíciójától és vérmérsékletétől függően „Előre!” vagy „Utánam!” –, így kezdődött a középkori ütközet.
A modern idők kézitusái, a sportmérkőzések előtt mindezt a funkciót egy nagyjából háromperces misztérium egyesíti és tölti be: a himnusz. A pálya közepén felsorakozott csapatok tagjai kézen fogva vagy egymásba kapaszkodva, arccal a lobogó felé éneklik, esetleg üvöltik a nemzeti dalt, együtt a lelátón vigyázzba merevedett ezrekkel, tízezrekkel; az élőkép híven jeleníti meg Török Bódog, az 1965-ben világbajnok női kézilabda-válogatottunk szövetségi kapitánya alaptézisét: „Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet.”
A sport egyik csodája, hogy a harmadik évezredben is megőrizte a szeretet e hármas egységét vagy legalábbis annak nyomait. Ráadásul nemzeti színekben zajlik a vetélkedés, amelynek célja, hogy bizonyítsuk, jobbak vagyunk a másiknál, egyáltalán, jobbak vagyunk bárkinél.
Ennek eléréséhez minden szabályos eszköz bevethető, és a győztesre nem sütik rá a nacionalizmus, a sovinizmus, a rasszizmus, a kirekesztés, az uszítás és egyebek bélyegét. Emellett senki nem ütközik meg azon, hogy a férfiak és nők számára külön versenyeket rendeznek, és senki nem követeli, hogy egy futballcsapatban kapjon helyet a méltányos arányoknak megfelelően néhány férfi, nő, transznemű, queer és még ki tudja, kiféle szerzet.
Az előző három, négy generáció normái, értékrendje élnek tovább a mai nemzetközi versenysportban,
és mindezt tetézik a himnuszok, amelyeket a XX. század embere is úgy kapott már örökül egy még hozzá képest is egészen más korból. Hiszen a himnuszok nem tegnap, nem is tegnapelőtt keletkeztek, hanem többségükben abban az érában és közhangulatban, amikor a népek nemzetekké váltak, elkezdték ekként azonosítani önmagukat; gyakran másokkal, idegen uraikkal, vetélytársaikkal, ellenségeikkel, szomszédaikkal szemben. Amikor az országban, a városban, a faluban elegendő volt körbehordozni a lobogót, a férfiak tömegei önként, valóban dalolva álltak a zászló alá, és indultak a csatába.
(…)