A teljes pusztulással fenyegető klímakatasztrófa matrjoskababa-világából nincs hová menekülni. Most ismertetném a babalét fokozatait.
(...)
Az ember az iszonyú nyári hőségben beszorulhat a legszűkebb térbe – a legkisebb, legbelső babába –, a saját agyába, és rátörhet a klímaszorongás (amely egyébként évről évre egyre jogosabb, olyannyira, hogy akire nem tör rá, az talán nem is normális ember).
Beszorulhat a klimatizált lakásába, és sötét, lefüggönyözött szobájában adhatja át magát annak a szorongató érzésnek,
hogy nincs értelme az utcára menni, hogy tehát innen nincs kiút.
Akik a legutóbbi választást tragikusan élték meg – no meg azok, akik nem így élték meg, de azóta már tragikusnak látják a helyzetet –, azok érezhetik úgy, hogy eljött a társadalmi lét klímakatasztrófája, és hogy ebből az agyrémből, ami itt politika címén történik, nincs hová menekülni.
Évekkel korábban még arra gondoltam, hogy ha nagy lesz a globális hevület, esetleg lepattanok Kanadába, ott a jó hűvös Sziklás-hegység, kiváló természetfilmeket lehet alkotni, ha meg költő-író akarnék lenni ott is, hát Toronto tele van magyarral, uccu neki. De az újabb ökohírek már arról szólnak, hogy arrafelé is – ahogy a Föld minden táján – egyre nagyobb a baj. Gondoltam még Szibériára, ahol állítólagos rokonaink, a hantik élnek, velük szívesen eléldegélnék (aki még nem látta, nézze meg a YouTube-on azt a videót, amelyen egy hanti kislány számol: hátborzongató élmény). Csakhogy ott is olvad a jég, jön elő a metán ezerrel.
(...)