Pontosan 20 éve volt a tévészékház ostroma. Az aznapi belépőkártyámat máig őrzöm (sajnos nem tudtam leadni...), a történet legfontosabb kérdésére pedig máig nem tudom a választ. 2010-ben megírtam a személyes emlékeimet, de miután a blog azóta megszűnt, egy archiváló oldalról másolom ide a szöveget. Memento praeteriti.
Az MTV székházának 2006 szeptemberi ostromakor, amikor a rendőrök elhagyták az épületet, úgy éreztük, hogy cserbenhagytak minket – mondta ma Rudi Zoltán, a köztévé volt elnöke a parlamenti bizottság ülésén. Miután azt az éjszakát én is odabent töltöttem, talán nem veszi senki rossz néven, ha elemzés helyett most itt a blogon is elmesélem, hogy mire emlékszem.
Amikor arra az estére gondolok, a legelső élményem az átváltozásról, az átalakulásról szól. Kétszeresen is: egyrészt annak a pár órának a történéseit illetően, másrészt azzal kapcsolatban, ahogy a politikáról vélekedtem. Alkalmam volt nagyon rövid idő alatt megtapasztalni, hogy milyen könnyen el lehet jutni olyan lelkiállapotba, amiről korábban sejtelmem sem volt, és valóban közvetlen közelről érthettem meg, hogy a gyakran játéknak látszó politikai cirkusz következményekkel is járhat, a kimondott szavak önálló életet élnek és alkalmasak lehetnek akár arra is, hogy elszabaduljon a pokol. Azt hiszem, igazán akkor értettem meg, mit jelent az a szó, hogy politikai felelősség.
Aznap „Az Este” című műsor vendége voltam, a műsorban előttem két politikus, Juhász Ferenc és Navracsics Tibor vitatkoztak. Amikor tíz óra előtt pár perccel megérkeztem a tévészékházhoz, még csak pár ember lézengett a bejárat előtt (utólag kiderült, hogy ők jöttek a petícióval), udvariasan előre engedtek, s már mehettem is fel a stúdióhoz. Amíg a két politikust hallgattam odabent, néhány furcsa tekintettel találkoztam, s aztán már a székben ülve, a felvezető bejátszás alatt Baló György közölte velem, hogy nagy baj van, tüntetők állnak a tévé előtt, ha lehet, a szokásosnál is mértéktartóbban beszéljünk. Meglepett a műsorvezető komolysága, de a pár perccel korábbi személyes tapasztalatom alapján biztosra vettem, hogy túloz, dramatizál. Ennek ellenére volt bennem némi feszültség az interjú alatt, de aztán amikor vége lett, gyorsan indultam volna haza.
Az első élmény, határozottan emlékszem, a bosszúság volt. A stúdió előtt állók egyértelművé tették, hogy kimenni most nem lehet, így aztán mindannyian leültünk és vártunk. Volt persze valami izgalmas ebben a helyzetben, rengetegen sürögtek-forogtak, ott tanakodott a két politikus is, televíziós emberek mérlegelték, hogy mi lenne a helyes eljárás részükről, kell-e, lehet-e közvetíteni. Akadt olyan lelkes bemondó hölgy, aki operatőrrel indult volna azonnal az utcára, mások azon törték a fejüket, hogy ki lehet-e tenni valahogy a kamerákat az ablakba. Fáradtnak éreztem magam, ezért a szenzációnak a szokásosnál kevésbé tudtam örülni, bosszantott, hogy ott kell kivárnom azt a körülbelül fél órát – gondoltam akkor –, amíg a rendőrség rendet tesz és megoldódik a helyzet. Másnap korán reggel várt az egyetem, haza akartam menni, a tévében szívesebben néztem volna, ami az utcán történik.
Teltek a percek, és a bosszúságom lassan átfordult valami különös, nehezen leírható belső vibrálásba. Mint amikor a mezőn áll az ember, a szél furcsán kavarog, egyre furcsábban, s bár tudja, tudni akarja, hogy nem történik semmi különös, mégis egyre élesebben próbál figyelni a zajokra, a rezgésekre. Az eszem felfogta, hogy nem lehet baj, egy ilyen kiemelt közintézményt biztosan meg tud védeni a rendőrség, egy pár ezres tömeg lecsillapításához nincs szükség másra, csak megfelelő számú egységre, szóval mindezt biztosan tudtam, mégis kutatni kezdtem az arcokban. Márpedig az én belső nyugalmam egyetlen tekintetben sem köszönt vissza. Fontos emberek, sokat látott televíziós vezetők néztek egymásra rémülten, s a két magabiztos politikus arca is egyre komorabb lett. Először ettől, tőlük ijedtem meg.
Innentől kezdve felgyorsultak az események, a furcsa pánik hullámvasútjára kerültünk. A tévé elnöke és még néhány vezető újabb és újabb biztos helyekre kalauzolt minket az épületben, miközben folyamatosan kaptuk a híreket és a rémhíreket, láttuk a folyosón vérző fejjel rohanó rendőröket, és néztük a Hír Televízió drámai képeit. Amikor Császár Attila az élő adásban látható lelkesedéssel bejelentette, hogy sikerült felgyújtani a székház egyik sarkát, éppen egy magunkra zárt rácsos kapu mögött ültünk a ránk vigyázó egy szem biztonsági őrrel. Belülről nézve félelmetesnek tűnt mindez, de a képeknél is ezerszer fenyegetőbbek voltak a kívülről jövő soha nem hallott erősségű hangok.
Ettől az élménytől már összefolynak az emlékek, egy nagy, sötét szoba képe van előttem, ahová hármunkat invitáltak, s ahol a végig higgadtan viselkedő, egymással szinte alig beszélő Navracsics Tibor és Juhász Ferenc sétálgattak fel-alá járkálva és sűrűn telefonálva. Aztán egy fiatal tévés lányra emlékszem, aki megkérdezte, hogy miért nem megyünk el a hátsó bejáratok valamelyikén, amelyeken ők már ki és be is jöttek. Majd az egész éjszaka legszürreálisabb jelenete következik, az utolsó szobában, ahol a villanyt lekapcsolva szinte némán ültünk, talán a második emeleten, talán az elnök irodájában, s ahol Rudi Zoltán beszélt valakivel telefonon, majd amikor letette, csak annyit mondott: a rendőrség feladja a tévé védelmét, és azt üzenik, hogy döntsünk belátásunk szerint arról, hogy mit fogunk tenni... Ma már nem vagyok biztos abban, hogy tényleg így történt, de emlékeim szerint ekkor Juhász Ferenc, a volt honvédelmi miniszter, akit – nem a személye, hanem egykori pozíciója miatt – egy normális országban már az első órában kivittek volna innen, bármibe is kerül, odalépett az ablakhoz, és komolyan mérlegelte, hogy valahogy kimászik.