Pontosan 20 évvel ezelőtt érkeztem meg a budafoki albérletbe vasárnap késő este, Dunaszerdahelyről. A szobatársam rendes, időben fekvő ember volt, amennyiben nem hajszoltam bele éjszakai borozásba, Charlie-hallgatásba, palacsintasütésbe, akármibe, csak ne kelljen még aludni, úgyhogy csendes, sötét lakásra számítottam. Ehhez képest égő lámpára nyitottam be, és a folyosó túlsó végén lévő nappaliban, a kanapén találtam a kollégát, aki tévézett, és izgatottan odakiáltott nekem hogy „gyere öcsém, esemény van!”. Úgy negyedórát cipőben állva néztem a küszöbről én is a híradót; Gyurcsány, Őszöd, Kossuth tér… aztán odafordultam hozzá:
– Megnézzük?
– Gyerünk!
Le a panelből, be a kocsiba, hamar ott voltunk. A Kossuth téren gyorsan gyűlt a nép, már a hangosbeszélő technikát rögtönözték, amikor odaértünk, meg keresték, hogy mire lehet majd felállni hordó helyett. A feszültség már aznap megvolt a balhéhoz, de akkor még beéérték a hol jobb, hol silány szónoklatokkal. Reggelig ott nézelődtünk, várva, hogy mi lesz ebből, és remélve, hogy lesz valami, mert nem igazán kedveltük a gyurcsányizmust. Aztán persze délutánig aludtunk, majd megint mentünk ki a térre, várva, hogy hova torkollik a sztori. A Szabadság térre torkollott, ahol csak pislogtunk, hogy mibe csöppentünk. Ott álltunk Baló György lángoló kocsija mellett, egy lépésről néztük, ahogy az emberek szakszerűen szedik föl a kockaköveket az utcai harchoz, futottunk a vízágyú elől, aztán felmásztunk rá, miután bevették és lebontották a harcban járatosabb fociultrák; szagoltuk a könnygázt, és néztünk, hogy ez valami vicc, mert olyan, mint a petárdák büdös, de simán kibírható, kénes füstje; és ott álltunk a feltört tévészékház lépcsőjén. Szerencsétlen rendőröket az odavezényelt sorfalban meg a vízágyúban is beáldozták, hátha meghal valamelyikük, és aztán arra hivatkozva lehet véres rendet csinálni. Hiába, a kommunista nem vész el, csak átalakul. A dühös tüntetők és a rettegő rendőrök meccsét aznap az előbbiek nyerték, egyikük belülről véres rendőrsisakot hurcolt magával harci trófeaként.
A lépcső tetején szembetalálkoztam valakivel, aki Vitray Tamás zsákmányolt portréjával jött ki a tévéépületből. Ránéztem, és nevetve kérdeztem, hogy „azzal mit fogsz csinálni?”. Válaszul olyan elvetemült vigyort dobott, mint Jim Carrey, amikor Jack Nicholsont utánozza, aztán elröhögtük magunkat. Végül csak álltunk ott felspannolt állapotban a szobatársammal, nézve a tüntetők megszállása alá került teret meg székházat, az ital- és édességautomaták kifosztását, aztán felmerült a kérdés, hogy jó, de akkor most mi lesz, miután a tévét lekapcsolták a dolgozók, és nem tudtak semmit beolvastatni a tüntetők. Mégse esett bántódásuk, ahogy rendőr se halt bele az estébe, pedig a vízágyúban ülőkre tényleg azt hittük, hogy élve darabokra tépik őket – ehhez képest sértetlenül kikísérték őket a tér szélére az ultrák. Nem facebookoztak még az emberek, úgyhogy nem akartak okvetlenül ölni, és a tüntetők is érezték, hogy nem a tévé dolgozói, meg nem a szerencsétlen rendőrök az igazi ellenségek, hanem az egész eseménysort kiprovokáló kormány.
(...)