Nem az a helyzet, hogy Lannert Judit ne értené, mit jelent a focink (és tökmindegy, hogy éppen silány, közepes, vagy közepesen jó a válogatottunk) a magyar szurkolóknak. Pontosan érti, és pont ezt rühelli. Mindent elmond az örök SZDSZ-ről az a fennhéjázó gőg, amivel ez a sután flegmázó, középszerű LGBT-iparos még büszke is rá, hogy nem tudja, mi az a világbajnokság, és mit jelent ennyi embernek. Az SZDSZ minden ilyen jelenségben spirói dúlt keblű mélymagyarokat lát, akik jönnek a szarból, meg olyan kornisi ellenségeket, akiket mindig jobban fognak gyűlölni, mint amazok őket. Az SZDSZ ilyen: leköpi a magyart, amikor kormányon van, és engesztelhetetlenül gyűlöli, amikor ellenzékben.
(...)
A másik az, ami 2016. június 14-én történt Budapesten. A magyar válogatott 30 év után először jutott ki futball világversenyre, és az Európa-bajnokság első fordulójában 2:0-ra legyőzte a beképzelt, utálkozó osztrákokat. A meccs után extázisban ünneplő magyar tömeggel telt meg a Nagykörút. A szurkolói zónákból meg mindenhonnan, bármiféle hívás nélkül összesereglő emberek megállították a várost, a villamosokat, az autókat, mindent. Idegen emberek egymás nyakában énekeltek, az autósok, akik megszorultak, nem dühöngtek, hanem kiszálltak, és becsatlakoztak életük talán legnagyobb bulijába. Ekkora, ilyen boldog és büszke magyar tömeget nemhogy nem láttam még, de elképzelni se tudtam korábban. Csak másnap jutott eszembe, hogy micsoda rettegéssel vegyes gyűlölettel vicsoroghatta ezt végig az ablakokból leselkedő SZDSZ. És, hát pontosan így történt.