Hangja, akár a fáklya – Deák Bill Gyuláról.
Én a zenében nagyon sok mindent apámtól kaptam, átadta, akár egy borítékot, amiben nem pénz volt, hanem kultúra. Kinyitottam, és ott volt belül Miles Davis, Jimmy Page, Ian Anderson, Robert Plant, Mick Jagger, Chris Farlowe, Glenn Gould, Keith Jarrett és más zsenik.
Aztán jöttek a barátoktól, barátnőktől is borítékok, sőt, néha egészen ismeretlen emberektől is, egy homályos házibulin egy homályos embertől, másnap meg eszembe jutott az együttes, vagy az előadó neve, akiről az illető mesélt. Máig emlékszem, hogy melyik szerelmem miatt hallgattam először Quimby-t, és melyik miatt először igazán Víg Mihályt, vagy melyik szerelmemmel hozott össze egészen konkrétan Nina Simone. Már egy Nina Simone-ról szóló réges-régi írásom.
(...)
Vágunk az elsárgult szalagon. Kilencvenes évek második fele. Gimis vagyok, rátalálunk együtt a barátokkal a HBB-re. Oly sokáig voltunk lenn. Kispesten élek. Kőbányára járok iskolába. Oda ahová Nagy Feró. Szent László. Itt aztán lehet érteni ezt a zenét.
Összedobtunk pénzt egy kazettára az egyik barátommal. Deák Bill: Bűnön, börtönön, bánaton túl. A borítója zseniális: Bill „megjegesedve”. Szomorúan néz. Simán elhinném, hogy Bill is volt börtönben. Mit tudtunk még az egész történetről akkor? Semmit.
Van rajta egy páros dal. (Az egész album egy történet). Az utolsó előtti számok. A »Szer, vagy szerelem« és »Miért ne?« is a térkép szélén élő emberekről szól. Egy csellengő tolvajról és egy drogosról. Ez nem a budai partizánok és úrigyerekek világa.
(...)
Deák Bill egész életében az utca népéről énekelt. Az elesettekről, a piásokról, a »senkikről”, azokról, akikről például Tar Sándor is írt, a »nagy egyenlet« talán nem is létező »alkotóegységeiről«, a »tetovált lányról« és a többiekről.
Deák Bill sohasem változott meg, maradt, aki volt. Egyik lábát elveszítve, mankóján állva az ország egyik legnagyobb énekesévé vált, és az is maradt.
Kőbányai srác, kőbányai férfi, kőbányai legenda. Minden ízében magyar. Magyar cigány. Roma.
Az elesettek hangja. A lázadás, az örök »nem«, a fájdalmas »miért nem sikerült« rekedtsége. A sehova sem, ezért mindenkihez tartozó művész. Története minden szempontból felemelő. Lábát elveszítve sem tört meg. Senki sem állt mögötte. Jöttek a nagy sikerek (tűrve, aztán picit megtámogatva), majd a nagy szakítás. A HBB után sem tört meg. Őt nem lehetett megtörni.
Vajon hány embernek adott reményt, egy kis meleget a dalaival?
(...)