Orbán Viktor szeptember 12-ei kötcsei beszédének szó szerinti leirata
Jó napot kívánok, tisztelt hölgyeim és uraim! Tisztelettel köszöntök mindenkit. Azt kértem a szervezőktől, mikor néhány héttel ezelőtt az iránt érdeklődtek, hogy kiket hívjunk meg, hogy azokat, akik tavaly is itt voltak. Akkor látjuk, hogy mekkora az élőerő-veszteség. És jelentem, az élőerő-veszteség minden várakozást alulmúló. Úgy látjuk, hogy 5 és 10 százalék között van. Tehát akik tavaly itt voltak, azok 90 százalékban ma is itt vannak. Isten hozta önöket!
Öt hónap telt el a választások óta, és azt hallottam, hogy mindenki kíváncsi arra, hogy mit fogok mondani. Na, majd a végén meglátjuk. Azt tudom mondani, hogy a választási ciklus 48 hónapból áll. Öt hónap eltelt, több mint az egytizede, jelentem. Az öt hónap, amely mögöttünk van, nehéz öt hónap volt a közösségünk számára. Egyszerre jelentett politikai próbát, jellempróbát és egzisztenciapróbát is sokak számára.
Akik ma itt vannak, azokról okkal föltételezhetjük, hogy azok a bajtársaink, híveink, támogatóink, akik ezeket a próbákat kiállták. Ezért ma kellő szerénységgel azt mondhatom, hogy nem lehetne Magyarországon ennél a társaságnál jobbat összetrombitálni, akikkel érdemes beszélni Magyarország jövőjéről. Köszönöm, hogy itt lehetek önök között.
Na, miről érdemes beszélni? Miről érdemes beszélni a mai délután? Először is arról, amiről önök szeretnének. Az én véleményem szerint egyetlen dologról érdemes. Ez pedig az, hogy mit kell tenni ebben a helyzetben, itt és most.
Általában nem erről szoktunk itt beszélni. Szoktunk erről is, de itt szoktunk beszélni arról, hogy mi a mi politikánk filozófiai alaprendszere. Szoktunk beszélni a világban zajló civilizációs küzdelmekről és az abban elfoglalt helyünkről. Szoktunk beszélni a Nyugat lelkéért folytatott küzdelemről. Szoktunk beszélni nemzetstratégiáról, aminek persze előföltétele, hogy az anyaország jó kezekben legyen. De szerintem erre most itt nincs szükség. Ezekről a kérdésekről most azért nem kell beszélni, mert nincsen időnk, nincsen energiánk, és a felelősségünk sem ebbe az irányba mutat.
Ma egy dologról érdemes beszélni: hogy itt és most mit kell tenni a magyar jobboldalnak. Először is pontosan kell meghatároznunk a kiindulópontunkat. Ez pedig úgy hangzik, hogy választási vereség után vagyunk.
Mindenkit emlékeztetnék arra, hogy húsz éve veszítettünk utoljára.
És most persze nem bagatellizálva azokat az egzisztenciális nehézségeket, amelyekkel sokan küzdenek, meg azokat a személyes lelki fájdalmakat sem alábecsülve, amelyektől oly sokan szenvedünk, tehát minden nyegleséget és nagyképűséget mellőzve azt tudom mondani önöknek: azt kívánom a magyar jobboldalnak, hogy húszévente egyszer veszítsen el egy választást.
Miután húsz évvel ezelőtt veszítettünk utoljára, ezért sokan vannak közöttünk, akik nem tudják, hogy hogyan kell veszíteni, mert fiatalok. Vannak közöttünk olyanok, akik nem tudják, hogyan kell veszíteni, mert elfelejtették. Nekik egy dolguk van: újra meg kell tanulni. Nincs más választási lehetőségünk. Föl kell idézni az emlékeinket, és újra meg kell tanulnunk, hogyan kell viselkednünk egy választási vereséget követően. Idézzük föl – hiszen ezek a dossziék rendelkezésünkre állnak –, hogy hogyan viselkedtünk és mit csináltunk a legutóbbi vereségkor. Ez 2006-ban volt.
Van nekünk egy itinerünk. Mit kell ilyenkor csinálni? Ha választási vereség van, akkor a következő sorrendben kell eljárnunk. Először is a halottakat el kell temetni, mert a földrengés már csak ilyen. Ez egy földrengésszerű vereség. Úgy kell eljárni, mint földrengés idején szoktuk. A halottakat el kell temetni. A ténylegeseket ténylegesen, akik pedig elárultak bennünket, azokat meg a lelkünkben kell eltemetni.
Ha ezen túl vagyunk – ezek fájdalmas veszteségek, mert minden temetés fájdalmas, de át kell rajta esni –, akkor a sebesülteket el kell látni. Ki kell menteni őket a romok alól, és el kell őket látni. Ha ezen is túl vagyunk, akkor a kárt föl kell mérni. Most vagyunk nagyjából itt.
És ha a kárt fölmértük, akkor tervet kell készíteni a jövőre. Ennek ez a sorrendje. Egyik sem spórolható meg. A sorrend nem keverhető össze.
Ennek megfelelően április 12-én volt a választás. A Fidesz-kongresszus valamikor júniusban volt, ott elvégeztük a választási vereség okainak elemzését. A júniusi Fidesz-kongresszustól szeptember 17-éig tart a tervezés időszaka. Jövő héten, csütörtök-pénteken van egy kétnapos, erre a fél évre vonatkozó, sőt talán hosszabb távú stratégiai döntéseket hozó Fidesz-elnökségi ülés, ahol a tervezés folyamatát lezárjuk és döntéseket hozunk. A tervezés auditok segítségével zajlik. A jobboldal teljes átvilágítását végezzük éppen.
Szeptember 17-étől pedig január 1-jéig, de inkább a mi politikai naptárunk szerint az évértékelő februárban valamikor esedékes időpontjáig következik a politikai terv végrehajtása. Ez a feladat. Röviden akarok valamit mondani önöknek a vereség okairól. Leginkább azért, mert itt érzek zavart az erőben.
Először is fontosnak érzem, hogy különbséget tegyünk két dolog között. Van a vereség, és van az, hogy mi volt jó, meg mi volt rossz. Ez két különböző dolog, nem keverendő össze. Rossz dolgok akkor is voltak, amikor győztünk, és most, amikor vesztettünk, akkor sem volt minden rossz.
Tehát a 16 évnek az értékelése – mi volt jó, meg mi volt rossz – teljesen különböző dolog a választási vereség értékelésétől, hiszen négyszer nyertünk, egyszer meg veszítettünk. Ezért a két dolgot nem szabad összekeverni. Arra kell magunkat emlékeztetni – mert ez alapozza meg egyébként a politikai jövőnket –, hogy 2010 és 2024 között, hiszen még 2024-ben megnyertük az európai parlamenti választást,
tehát 2010 és 2024 között a választók jóváhagyták, amit csináltunk. Ezt nem lehet utólag megkérdőjelezni.
Az ellenfél meg akarja kérdőjelezni, de épelméjű jobboldali ilyet nem tesz, hiszen kóser pecsétet kaptunk, demokratikus kóser pecsétet kaptunk a választóktól. Azt mondták: igen, ez volt a négy évetek, folytassátok. Nem szabad megengedni a baloldalnak, hogy a 16 évünket megkérdőjelezze. Ez egy politikai marhaság, butaság, önsorsrontás és intellektuális silányság.
Nekünk 14 évről folyamatosan a demokráciában legértékesebb jóváhagyásunk van. Ami nem azt jelenti, hogy minden jó volt, mint ahogy azt sem jelenti a választási vereség, hogy minden rossz volt 2024 és 2026 között. Tehát a vereség okát úgy tudjuk meghatározni, ha megtaláljuk azt, ami 2024 és 2026 között rossz dolog volt, de nem volt 2024 előtt, hiszen akkor meg tudtuk nyerni a választást. Ez a dolog lényege.
Mindenkit emlékeztetnék arra, hogy luxizás akkor is volt, amikor nyertünk. Luxizásra vonatkozó vád akkor is volt, amikor nyertünk. Akkor is volt simicskázás, amikor nyertünk. Úgy is nyertünk választást, hogy Mészárosoztak. Úgy nyertünk választásokat, hogy végig korrupcióról volt szó. Mégis nyertünk.
Olyan is volt, hogy úgy nyertük meg a választást, hogy a miniszterelnök öreg, kövér és fáradt, kellene egy fiatal is, változtatni kellene. Ilyen is volt. Mégis nyertünk. Ha tehát ezek mellett tudtunk nyerni, akkor nem ezért veszítettünk. Ezek nem feltétlenül jó dolgok, sőt biztosan nem, de nem ezért veszítettünk.
A választási vereségnek az az oka, hogy volt egy politikai feladvány, amit nem tudtunk megoldani.
A politikai feladvány úgy hangzott, hogy 16 év kormányzás után, kormányzati pozícióból, gazdasági növekedés nélküli Európában, gazdasági növekedés nélküli hazai gazdasági környezetben, korábban nem kormányzó kihívóval szemben, Brüsszel zsarolása alatt, német, francia és brit titkosszolgálati beavatkozás mellett, a Soros-hálózattal szemben, kormányzati pozícióból hogyan lehet választást nyerni. Ez volt a feladvány. Ezt kellett volna megoldani.
Hálával tartozunk az egyébként sokszor méltánytalanul és túlzó mértékben kritizált Orbán Balázsnak, hogy ilyen körülmények között, miközben senki nem tudta a választ a feladványra, elvállalta a kampányfőnökséget, hogy megpróbálja megtalálni a választ. Jelentem, nem sikerült neki megtalálni.
De ennél van egy nagyobb baj is. Mert mi van akkor, ha egy kampányfőnök nem találja meg a választ, és ha a helyére hozott kampányfőnök sem találja meg a választ? Itt a baj. Akkor az elnöknek kell megtalálni a választ.
De sajnos a miniszterelnök sem találta meg a választ. Ezért nem nyertük meg a választást, ezért veszítettük el.
Nem tudtuk, hogyan kell gazdasági növekedés nélkül, a mindennapi gazdasági életben a fejlődés jelei nélkül, jelentős számú társadalmi csoport számára nehezülő életkörülmények között választást nyerni. Nem találtuk meg a választ, ezért veszítettünk. Már ha komolyan akarunk beszélni arról, hogy miért veszítettünk.
És egy másik beszélgetés az, hogy egyébként 16 év alatt mi volt jó, meg mi nem volt jó. Egy másik beszélgetés. Mert ha választást akarunk nyerni, akkor nem azzal kell foglalkoznunk, mi volt jó, meg mi volt rossz. Azzal azért kell foglalkozni, mert ha újra kormányzunk, akkor a jó dolgokat kell majd csinálni. A választási vereséget azért kell értelmezni, hogy tudjuk, hogyan kell legközelebb nyerni.
A 16 év tapasztalatai a következő kormányzásra nézve relevánsak. A választási vereség okai a következő kampányra nézve relevánsak. És ezt a kettőt nem szabad összekeverni. Ha összekevered, akkor az egészből egy csálé szénakazal lesz, és mindenki beszél mindenről, csak nem tudjuk, mi az értelme, mi a konklúzió, és mi következik abból, amit beszélünk.
Ezért az én konklúzióm úgy hangzik, hogy nem találtuk meg a választ stratégiai szinten. A stratégiai válaszunk erre a feladványra, amit az előbb itt hosszasan ismertettem, úgy hangzott, hogy a veszélyek korában élünk, és ezért a biztonság mindent megelőz.
A választópolgárok többsége ezt a választ nem fogadta el. Vonzóbbnak találta az ellenfél válaszát.
Nem tudtuk megtalálni a választ taktikai szinten sem, ahol mi azt mondtuk, hogy a változás veszélyes. Az ellenfél pedig bebizonyította – vagy legalábbis elhitette az emberekkel, talán ez a fontosabb megfogalmazás –, hogy a változás jó, és a változás esélyt jelent.
Aztán nem találtuk meg az itt ismertetett feladványra a kommunikációs választ sem. Mert a válaszunk az volt, hogy a miniszterelnököt nem a szokásos rövid kampányba küldtük bele, hanem beleküldtük egy hosszú országjárós kampányba. De sajnos ez sem hozott eredményt. És nem találtuk meg a technológiai választ sem. Digitális polgári köröket hoztunk létre, de ez hatékonyságában messze elmaradt az ellenfél digitális képességeitől. Tehát nem találtuk meg a technológiai választ sem.
Ezzel kell szembenézni. Tehát a választási vereségnek az az oka, hogy egy sajátos, nehéz politikai helyzetben, egy nagyon nehéz feladványra nem találtuk meg a jó választ sem a stratégia, sem a taktika, sem a kommunikáció, sem a technológia szintjén. Ez a valóság. Mi következik ebből? Majd kell egy új kampánycsapat, amelyik megtalálja. Ennyi.
Valószínűleg az is következik ebből, hogy egy kampánycsapatot nem a végén kell majd válogatni, hanem keresgélni kell már most. Minél hamarabb meg kell találni azokat az embereket, akik egyébként egy ilyen bonyolult feladványra tudnak választ adni. De majd erről is beszélek, hogy most már nem az a feladvány, ami volt, mert az a feladvány már nincsen többé.
Most, ha a vereség okairól folytatott vitákat követjük, akkor azt tudom mondani, hogy minden elhangzott már, ami egyáltalán elhangozhat.
De ha már minden elhangzott, akkor mi a fészkes fenéért beszélünk ennyit a választási vereségről? Ahelyett, hogy az ellenfélről beszélnénk, az ellenfél be nem tartott ígéreteiről, az ellenfél gyenge pontjairól, az országról, arról, ami van, meg ami előttünk van. Nem. Továbbra is nagyon sokan a választási vereség okairól beszélnek.
Ennek van valamilyen megfejtése. Miért történik ez így? Én azt gondolom, hogy ugyan a választási vereség elemzését elvégeztük és le is zártuk tartalmilag és formailag. Dokumentumokat fogadtunk el, a KDNP éppen legutóbb, a Fidesz korábban. Kongresszust tartottunk, határozatok és így tovább. De számot kell vetni azzal a ténnyel, hogy egy választási vereséget lelkileg sohasem lehet lezárni, mert a választási vereség folyamatos önvád is és mardosás is.
Az ember azon gondolkodik, hogy mit kellett volna másképp csinálni, és erről beszél újra és újra. És ezzel az ellenfél érdekét szolgálja. Ahogy a saját köreinken kívül erről beszélünk, az azt jelenti, hogy a politikai diskurzus rendelkezésre álló terét olyan témával töltjük ki, ami az ellenfélnek jó, nekünk meg rossz. Arra kell mindenkinek magának válaszolni, hogy értelmes dolog-e ez.
Nos, tehát az a helyzet, hogy a vereségre nincs fájdalomcsillapító. Akárhányszor fognak, fogtok, önök egymással beszélni a vereségről, nem lesz jobb. Pont ugyanolyan rossz lesz a beszélgetés végén, mint az elején volt. Vagy még rosszabb. Mert választási vereségre nincs fájdalomcsillapító.
Választási vereségre csak orvosság van. Egy orvosság: a győzelem.
És míg nem lesz újabb győzelem, ez mindig mardosni fog bennünket. Csak az a kérdés, hogy értelmesen tudunk-e viszonyulni ehhez a helyzethez. A választási vereség mögött van egy olyan dolog, ami teljesen új, és csak nagyjából kielemezett és értelmezett, ezért érdemes lesz majd beszélni róla.
Csak én azért nem akarok most erről hosszan beszélni, mert akkor szembemennék azzal az álláspontommal, miszerint itt most arról kell beszélni, hogy itt és most mit kell csinálni. De azt röviden szeretném jelezni – mintegy munkát is adva azoknak, akik egyébként hajlandóak vállalkozni ilyen természetű intellektuális feladatra –, hogy meg kell fejtenünk, mit tudunk csinálni az új generációval, amely most választókorba lépett.
És hát a probléma nem olyan egyszerű, mint ahogy egyébként mi gondolni szoktuk. Erről valóban nem akarok hosszan beszélni, de szembe kell nézni azzal, hogy belépett, és a következő négy évben megint belép négy évnyi generáció, amely nem egyszerűen másképpen gondolkodik, mint mi, hanem amelynek a felnevelkedése egészen más volt, mint a miénk.
Ezt az angolszász irodalom jól feldolgozta. Ez a baj nemcsak nálunk van. Ott megjelentek a megértéshez szükséges könyvek. A nyáron ezek talán hasznosabb részét át is tudtam futni, vagy el tudtam olvasni.
És teljesen világos, hogy olyan nemzedék lépett be a politikába – persze szülőként nekünk ezt hamarabb kellett volna észrevenni, de most a politika felől beszélek a dologról –, amely nem játék alapú gyermekkorban nőtt föl, hanem telefon alapú gyermekkorban. Ez pedig azt jelenti, hogy ezek a fiatalok a fölnövekedésük során, egészen kicsi kortól, elhagyták az emberi felnövekedés és felnevelődés addigi színtereit. Elhagyták a kisközösségeket, és elhagyták a személyes érintkezést.
És az angolszász felmérések szerint az ő világuk az, hogy napi hét órában a telefonon vannak. Napi hét órában. Ennek mindenfajta következményei vannak, amelyekről nem akarok beszélni, mert akkor másról fog szólni az előadás, mint amiről kellene.
Csak hogy a kihívás nagyságát érzékeltessem a leendő kampánycsapattal: azzal kell szembenézni, hogy az elmúlt 15 évben megtörtént – legalábbis az ezzel foglalkozó tudósok álláspontja szerint, amit én osztok – az emberiség történetének leggyorsabb átrendeződése a társas kapcsolatok és a tudatosság szintjén.
Ezek a fiatalok nem mást gondolnak, hanem máshogy van huzalozva az agyuk.
Ez nagyon sok kérdést vet föl. Egy része kormányzati intézkedéseket követel, de erről nem akarok beszélni. Csak arról, hogy ennek két politikai következménye van, amit mi nem értettünk meg a választás során, és talán még most sem teljesen. Ők rendszerszintű változásokat akarnak. Két dolgot akarnak: olyan változásokat – akármit is jelentsen az –, hogy a világ igazságosabb legyen és gondoskodóbb legyen.
És ha a politikában nem kapják meg azt az ajánlatot, ami szerintük a világot igazságosabbá és gondoskodóbbá teszi – a gondoskodóbb azt jelenti, hogy kevesebb munkával jobban kell élni –, akkor… Ez a politikai része a dolognak. Ennél sokkal súlyosabb részei vannak a szülők számára, mert a telefon alapú gyerekkor ennél nagyobb bajt is okozott.
Én most csak a saját bajunkról beszéltem, a politikáról. Mert közben ez elszigeteltséget okozott, alvászavarokat okozott, szétesett a koncentrálóképesség, és függőséget okozott. De ez a szülők meg a kormány dolga. Én most csak a politikáról beszélek. Tehát mi ezt nem tudtuk beépíteni. Nem értettük meg. Nem jutott el hozzájuk ezért semmilyen üzenetünk.
És a rossz hír, hogy ezeknek a típusú embereknek a száma a következő választáson magasabb lesz, mint most volt.
Figyelem, kampánycsapat, akárki is az: fölkészülni! Nagy kihívások előtt állunk. Új helyzet, új feladvány, új feladat.
Mi az új feladvány? Volt kormányzópártként, ellenzékből ismét kormányra kell kerülni. Ez a feladat. Ez a feladvány. Persze egy politikai közösség mindig több, mint a politikai hatalom meg a kormányzati hatalom kérdése. Beszéltünk itt sok minden másról is, társadalomról, nemzetről, satöbbi. Ennek a közösségnek nemcsak politikai feladatai vannak. Vannak népnevelő, oktatási, társadalmat javító egyéb dolgai is, és azokat mind értékelni kell és folytatni kell.
Ha politikáról beszélünk, akkor a politikai feladat a mi közösségünk azon tagjai számára, akik politikával foglalkoznak, hogy alkossák meg azt a tervet, hogy 16 év kormányzás után ellenzékből hogyan fogunk ismét kormányra kerülni. Ez a feladat.
Most ahhoz, hogy ezt a tervet el lehessen készíteni, vagy nyilvánosságra lehessen hozni, először is a jobboldal hatalmi rendszerének állapotát kell pontosan fölmérni. Erről mondok most néhány szót.
Mi fölépítettünk egy nemzeti rendszert, amelynek a középpontjában a szuverén magyar állam állt.
Ennek védvonalai voltak. A hatalmi rendszer egy védvonalrendszer. Van egy szándékot megtestesítő központi akarat, amelyet védvonalak vesznek körül.
Ennek a nemzeti rendszernek az első védvonala maga az alkotmányos intézményrendszer volt. Ezt a védvonalat szétverték. Az elnök, aki ennek a védvonalnak fontos szereplője volt, elmenekült. Az alkotmánybírók egy része, akik szintén ennek a nemzeti rendszernek az első védvonalához tartoztak, a Szabó–Melléthei-paktum eredményeképpen becstelenül átálltak.
Egy másik részüket eltávolították, a becsületesebbjét, és maradt egy-két becsületes ember, aki ott van, de már kisebbségben. Ezért az alkotmányos védvonalunkból az elnök is és az Alkotmánybíróság is kiesett.
Itt halkan csak annyit kell mondani – mert nem erről szól most ez az előadás –, hogy ellenjavallt minden alkotmányos okoskodás. Nekünk csak annyit kell magunk között rögzíteni, hogy ezeket mind úgy fogjuk kitenni, ahogyan kitették az elődeiket.
És ez nem egy nehéz feladat, mert a cselekvési terünket az ellenfelünk kitágította. Ha mindent csak jogállamilag csináltak volna, akkor most szűkebb lenne a visszacsinálás lehetősége. De miután a jogállamisági kereteket szétrúgták, ezért szabad a pálya. Csak szavazattöbbség kell hozzá, meg erős szív, meg erős elszántság. Utóbbi az van. Szavazatról meg majd mindjárt beszélek.
A jobboldal hatalmi rendszerének második védelmi vonala civil elemekből állt. Ide tartoztak az alapítványok, kutatóintézetek, egyetemek. Ezeket fölszámolták. Ez a védvonal nincsen többé.
Nem volt nehéz dolguk a fölszámolással, mert egy kompromisszumos megoldást hoztunk létre. A vitáját most nem idézem föl, mert korábbi kötcsei találkozókon többször is beszéltünk róla, hogy mi ezeket az intézményeket nem privatizáltuk. Tehát nem hoztunk létre magánegyetemeket, hanem közérdekű alapítványi egyetemeket hoztunk létre. És miután közérdekűek, sajnos nem áll módunkban megkérdőjelezni a kormánynak azt a jogát, hogy ha kétharmada van, akkor ezt visszacsinálja.
De mindegy, hogy ezt most le kell nyelnünk jogilag vagy nem. A lényeg most az, hogy ez a vonal nincs.
Megszűnt emberek százainak állása, megszűnt egy intellektuális hátország.
Megszűnt egy hatalmas, beszélő fejeket magában foglaló, médiaképes világ. Ezek mind elvesztek, és egzisztenciálisan fölszámolták őket.
A jobboldal hatalmi rendszerének harmadik védvonala a média. Óriási technológiaváltozás megy végbe, amely nemcsak a nemzeti médiát tizedeli, hanem a teljes médiavilágot alakítja át jobb- és baloldalon egyaránt. És ez nagyon komoly kihívás azoknak, akik ezt a szakmát művelik.
A jobboldal hatalmi rendszerének negyedik védvonala politikusaink személyes védettsége volt. Ez megszűnt. Politikusainkat – magamat is beleértve, talán szerénytelenül, de miután negatív kontextusról van szó, ezért helyesen első helyen említve – semmi sem védi.
A mentelmi jog az az intézmény, amit az elmúlt néhány száz évben használtak arra, hogy ha az egyik politikai tábor a másik politikai tábor embereit ki akarja csinálni, akkor a mentelmi jog intézményén keresztül ez elé korlátokat állítsanak. De a mentelmi jog kétharmadhoz van kötve, az meg most odaát van. Ezért gyakorlatilag minden politikusunk védtelen, és mindegyikre vadásznak is, attól függően, hogy milyen szerepet játszott.
Elsősorban természetesen rám vadásznak, de vannak itt még néhányan, akik ebben a vadasparkban vannak.
Ez a realitás, amivel számot kell vennünk, és ez a védvonal nem fog bennünket megvédeni.
A politikusok jól tudják, hogy nemcsak sikerből áll az élet, hanem van ilyen is. Panaszkodhatunk, meg rázhatjuk az öklünket, de nem megyünk semmire. Nekem Donald Trump azt mondta a választási vereség kapcsán, hogy: „Kedves barátom, engem ötször akartak megölni, és ötször tettek tönkre anyagilag úgy, hogy egyetlen dollárom se volt. Part of the job.”
Ezt a többieknek nem mondom, egyetemi embereknek… de a politikusoknak mondom: barátaim, part of the job, odamegyünk, ahova kell. A következő védvonalelem a jobboldali hatalmi rendszer anyagi alapjainak a kérdésköre. Most azt tudjuk mondani, hogy minden keresztény-nemzeti elkötelezettségű üzleti csoport támadás alatt van.
Ezek a védvonalak csak részlegesen vagy egyáltalán nem működnek. Na, ez az, ami elveszett. Nézzük, hogy mi maradt. Mi van?
Ami van, az a következő. Először is van, amit úgy hívnak, hogy Fidesz, és van, amit úgy hívnak, hogy Mi Hazánk. Tehát van két pártja a jobboldalnak. Mind a két párt mögött van frakció, mind a két párt mögött van alapítvány, mögötte költségvetés – nem kevés, sok –, és adatbázis, ami a politikai munkának a kiindulópontja. Ez van.
Van ezen kívül az európai képviselői rendszer, a képviselőink és az ő kapcsolatrendszerük. Van még az önkormányzatok rendszere. Vannak a megmaradt, túlélő és önmagukat reményeink szerint ügyesen átszervező médiaműhelyek, és vannak a harcosok. Ez van. Ebből kell folytatnunk, vagy innen kell megindítanunk a harcot.
Most mi az én válaszom? Mit kell csinálni ahhoz, hogy ellenzékből ismét kormányra lehessen kerülni? Ezt hét lépésben kell elvégezni. Könnyen beszélek, mert már csináltunk ilyet. Tehát nem filozofálok, hanem politikatörténeti előadást tartok.
Az első, ahogy mondtam, a romeltakarítás. Ezen nagyjából túl vagyunk. A második: leltár. Ezen is nagyjából túl vagyunk. Három: stabilizáló döntések a szervezeteinkben. Most a Mi Hazánkról nem beszélek, az egy másik kávéház. Csak a KDNP és a Fidesz ügyére látok én rá eléggé. Most itt vagyunk. Mint említettem, jövő héten pontosan ezeket a stabilizáló döntéseket hozzuk majd meg.
Utána negyedik lépésként stabilizálni kell a jobboldali szavazók körében a pozícióinkat. Az ötödik a kezdeményező pozíció visszaszerzése. A hatodik dolog, ami a kormányra kerüléshez szükséges menetrendben olvasható, az az, hogy
mindezek után meg kell szerezni a társadalmi többséget a közvéleményben.
A társadalmi többséget. Most nagyon messze vagyunk. Majd beszélek arról, hogy miért fog ez sokkal gyorsabban történni, mint gondoljuk, de most csak annyit rögzítenék, hogy ettől messze vagyunk. Tehát meg kell szerezni a társadalmi többséget a közvéleményben. Vagyis amikor az elégedetlenkedők száma meghaladja az elégedettek számát, akkor nyílik esély arra, hogy a társadalmi többséget megszerezzük.
Ha ez megvan, akkor a társadalmi többséget át kell fordítani szavazattöbbséggé. Az utolsó feladat ez, a hetedik. A sorrend bármilyen megsértése súlyos következményekkel jár.
Ezért az összes olyan agyalás, ami arról szól, hogy akkor hány pártban, hány platformban, hogyan kell majd fölállni, meg milyen jelölt – ezek mind feje tetejére állítják a helyes sorrendet, mert az a legvégén jön. Erről majd beszélhetünk: hogyan indulunk a választáson, ha lesz választási törvény, ha látjuk, hogy hány párt maradt talpon, hány ember szaladt el a küzdelemtől, hány maradt ott, hányan jelentkeztek.
Mi mindezt nem tudjuk. Ez a végén van, ez a hetes számú pont. Először romeltakarítás, leltár, saját szervezetek stabilizálása, jobboldali szavazók visszahozatala, kezdeményező pozíció visszaszerzése, társadalmi többség, és utána a szavazati többség, illetve annak a társadalmi többségnek az átfordítása szavazatokra. Ez a sorrend.
Most mi ennek a folyamatnak, a hétlépéses folyamatnak a dinamikája? És milyen gyorsan történik ez meg? Ez két dologtól függ. Az egyik, hogy mi magunk hogyan dolgozunk.
A másik, hogy a kormányzat összeomlása milyen ütemben következik be. Ez bekövetkezhet gyorsan, bekövetkezhet lassan, bekövetkezhet középtempósan, zűrzavaros formában.
Én keresgéltem az analógiákat, hogy hol volt olyan, mint ami most itt van. Van ilyen egyébként.
A legközelebb Szlovákia van. A Matovič-féle kormányzat. Le lehet írni hónapról hónapra szinte a mondandót, a kommunikáció olyan, mintha ugyanott ugyanazok írták volna azt is, mint itt. Ezt ne zárjuk ki. Tehát van erről egy tudásunk, hogy ez hogyan zajlik. Van egy lengyel tudásunk is, ami kicsit másképp néz ki – zárójel bezárva.
De a lényeg, hogy a folyamat dinamikája, hogy hogyan kell haladni az egyestől a hetes pontig, attól függ, hogy mi milyen jól dolgozunk, illetve a kormányzati összeomlás – ha lesz ilyen – hogyan halad.
Mert ha nem lesz ilyen, és a kormányzat jól teljesít, beváltja az ígéreteit és kielégíti az emberek vágyait, akkor a kormánynak a helyén kell maradnia. Semmi okuk nincs leváltani. Na, erről is beszélek mindjárt, mert nekünk még csak lenne okunk. Nem azt mondtam, hogy nekünk nincs okunk leváltani, hanem hogy nekik nincs okuk leváltani. Nekik, azaz a népnek, annak a részének, amelyik rájuk szavazott.
Milyen sorrendben fognak jönni a bajok? Tehát a kormányzati összeomlásnak milyen alpontjait látjuk majd? Ennek egy része természetesen jövőjóslás, mert nem matematika. Intuíció, megérzés, tapasztalat, ilyesmi.
Első helyen az önkormányzati csődök következnek majd. Második helyen az agrárcsődök következnek. Harmadik helyen a KKV-csődök. Negyedik helyen a nyugdíjasok problémái. És összességében a végén egy teljesen leblokkolt és makrogazdasági mutatóiban is megrendült gazdaság. Ez az a forgatókönyv, ami előtt állunk.
Nem azért, mert kívánjuk. Nem azért, mert mi idézzük elő, mert sajnos mi ezt, ha akarnánk, se tudnánk előidézni. Nem is akarunk rosszat a hazánknak. Egész egyszerűen ez a folyamatok előre jelezhető dinamikája.
Ugyanis az a helyzet, hogy a kormányzat alkalmatlansága – ami öt hónap után teljesen nyilvánvaló, legalábbis ebben a körben azt hiszem, hogy nyilvánvaló, még ha a nép számára nem is –
és a kormányzati inkompetencia természeténél fogva csak ideiglenesen titkolható.
Fogok beszélni a félelmekről is, mert miután ők egy ÁVH-t állítanak föl, nekünk a védvonalaink meg nagyrészt átjárhatóvá váltak, ezért a mieink ilyen jogállamon túli megoldásoktól, ÁVH-tól, ilyenektől rettegnek. De szeretném elmondani önöknek és nektek: ők félnek jobban. Ők félnek jobban.
És minden reggel attól rettegnek, hogy az aznapi színpadi előadás nem fog sikerülni, és nem az ő témájukról, hanem a valóságról lesz szó. És minden hazugság ki fog derülni egymás után, és nekik ezt kell megakadályozni. Erre nincs végleges megoldásuk. De aki időt nyer, életet nyer.
Kedvenc történetem ebben a műfajban – elnézést a kitérőért – egy Ezeregyéjszaka-mese. Egy lovász megcsókolja az emír feleségét. Ez természetesen kiderül. Nyomot hagy a mese szerint a csók, és azt mondja neki az emír: halált érdemelsz. Ezért vagy megtanítod fél éven belül beszélni a lovamat, vagy most kivégezlek. Melyiket választod?
Azt mondja: megtanítom a lovadat fél éven belül beszélni. A főhősünk barátja azt mondja: te egy marha vagy, most fél évig siralomházban fogsz élni. Azt mondja a főhősünk: ugye fél év nagy idő. Meghalhat az emír. Meghalhatok én. Megtanulhat beszélni a ló. Tehát azt akarom mondani, hogy ők ezt a mesét olvassák minden nap.
Valami már kiderült. Kiderült ugye, hogy az egész környezetszennyezéses kampány egy hazugság volt. Ezt másnap jelentette be valamelyik zöld szervezet, hogy Gödön nincsen semmi baj. Nincs is azóta Göd-ügy, ugye?
A másik nagy hazugság a pedofília volt, amit ránk akartak verni, amiről kiderül, hogy ők fizették a hamis vádat és a hamis tanúkat. Semmilyen pedofíliabűnünk nincs. Most van a harmadik nagy lebukás, ami arról szól, hogy az ígéretek nem tarthatók be. És olyan lesz a negyedik, amikor ki fog derülni, hogy korrupciót kiáltottak mindenhol, de nincs. De nincs.
Egymás után fogjuk megnyerni a pereket. Ezt a kormányt én vezettem. Ebben a kormányban nem voltak korrupciós ügyek.
Nagyon világosan kell értenünk, hogy mi a magyar politika új szerkezete. Mert nemcsak egy választás történt, hanem fölállt egy új politikai szerkezet. Ezt meg kell értenünk.
Arról, hogy ki kicsoda és ki mit akar, már nincs egységes pozíciónk. Ha a saját nyilatkozatainkat, okos embereink nyilatkozatait visszaolvasgatjuk, teljesen széttartó dolgokat találunk. Az is lehet, hogy mind igaz egyszerre, de ettől még széttartó, ami a politikában csak negatív.
Ki kicsoda? Ki mit akar? Mindenkit arra emlékeztetnék, mikor keressük a választ erre a kérdésre, hogy mi is a jobboldal küldetése.
Ugyanis mi vagyunk a jobboldal, és megvan a küldetésünk.
Ez mondja meg, hogy kik vagyunk, és azt is, hogy mit akarunk. Mi volt az első Békemenet nagy transzparensének felirata? Na, vannak itt gyakorlott békemenetesek. Az volt ráírva 2011-ben vagy 2012-ben: „Nem leszünk gyarmat!”
Nem leszünk gyarmat, ami azt jelenti, hogy szuverén Magyarországot akarunk. Ez a jobboldal, ez a mi küldetésünk. Ez a jobboldal krédója. Vannak eszmék meg értékek ezen túl is, amelyeket a jobboldal képvisel, arról majd később. De a krédója, a magja, a politikai struktúrában a helyünket kijelölő dolog az a szuverén Magyarország, és hogy nem leszünk gyarmat.
Mi a Tisza? És mi a Tisza küldetése? A Tisza küldetése, hogy ismét gyarmatot csináljon Magyarországból. Erről állapodott meg a külhatalmakkal. A gyarmattartó neve Brüsszel. Az eszközei: titkosszolgálati eszközök, Soros-hálózat, multicégek és Brüsszel zsarolása Magyarországgal szemben. Ez a helyzet.
Ami most történik a Tisza kormányzása alatt, az nem más, mint hogy ismét gyarmatot fognak csinálni Magyarországból. És ezek a szereplők nem újak. Ezek itt voltak közöttünk. Ezeket ide beépítették közénk.
Van, aki magától is jobban szeret gyarmati polgár lenni, ha a gyarmattartó jól fizet. És vannak, akiket ide beépítettek a tudományos élettől a politikán keresztül. Hiszen még közülünk is mentek át oda. Pontosan tudni kell, hogy mi a helyzet.
Azok nem véletlenül mentek át. Ők nem eltévedtek, nem rossz ajtón nyitottak be. Azért mentek oda, mert azt akarják, amit a Tisza akar. Ezt akarták már itt is, csak itt egy szuverén többség volt. És meggyőződésem, hogy ezt ígérte meg a mostani kormány Brüsszelnek.
Megígérte, hogy letakarítja a szuverenista, gyarmatellenes nemzeti erőket. Brüsszel nem szól bele, ezért nem mondanak semmit.
Hiába nyilvánvalóan jogellenes és minden európai normával ellentétes, ami a köztársasági elnökkel történt, a politikai verseny kizárása – nemcsak az én esetemben, képviselők esetében is –, Brüsszel azért nem szól semmit, mert ez a deal része. Hogy ti, kedves Tisza, letakarítjátok a szuverenista nemzeti erőket Magyarországon. Elintézitek nekünk, hogy még egyszer ne történhessen meg az, ami az elmúlt 16 évben volt.
Mert az elején ez még csak bankadót jelent. Aztán amikor komolyabbra fordulnak a dolgok, akkor majd kiderül, hogy a migráció se megy. Ha még komolyabbra, akkor kiderül, hogy háború van, és ezek a végén még kimaradnak belőle, miközben Európa háborúba akar menni.
És odaküldtök nekünk egy miniszterelnököt, aki ott vétózgat olyan ügyekben, amin egész Európa sorsa megfordulhat. Ez még egyszer nem fordulhat elő. És a Tisza ezt teljesíti.
Elfoglalták a politikát, de a deal, vagyis a megállapodás másik és nagyobb része az, hogy elfoglalják a gazdaságot is.
Át fogják adni a gazdaságot, a magyar gazdaságot, amit nagy nehezen visszamagyarosítottunk.
Energiaszektor, bankszektor, sorolhatnám tovább, telekommunikáció. Ezeket vissza fogják adni a külföldieknek.
Az E.ON-nak adtak 230 milliárd forintot, miközben a TIGÁZ-nak meg nullát. 230 milliárd vissza nem térítendőt. Az általunk a szén-dioxid-kvóta miatt megvámolt cégnek visszaadtak 100 milliárdot. Csak most, az utóbbi napokban. Öt hónap se telt el. 230, 100 milliárd, sorolhatom tovább.
Megy ki a pénz, és tönkre fogják tenni a nagy magyar cégeket, és át fogják adni a külföldieknek. Azt a teret, amit mi elfoglaltunk a külföldiektől.
Mert 2010-ben ne felejtsük el, hogy az energiaszektorban, a bankszektorban, a médiaszektorban 80 százalékos külföldi, azon belül is német tulajdon volt. Ezeket mi nem úgy, mint ők, nem újkomcsi módra, hanem polgári módon, szépen lassan, 16 év alatt kivásároltuk, megvettük, betársultunk és így tovább.
Ezt most mind vissza fogják venni. Ez a megállapodás lényege, ez a gyarmati lét lényege. Úgyhogy elfoglalták a politikát, és most át fogják adni a magyar gazdaságot is.
Ha lenne kedvem humorizálni, mint ahogy nincsen, akkor azt mondanám, hogy Brüsszelben azt mondták: kaptok tőlünk pénzt, és ti lehettek a legvidámabb gyarmat. A baj az, hogy Brüsszelben sincs elég pénz, úgyhogy vidámság nem lesz, gyarmat az meg van. Most így tartunk.
Ezek után tehát azt mondhatom önöknek, hogy ha meghatározzuk a politikai teret, akkor azt látjuk, hogy itt van két stratégia, két kultúra, két világkép: egy baloldali meg egy jobboldali.
A baloldal elfogadja, sőt közreműködik abban, hogy Magyarország gyarmat legyen. A jobboldal pedig szuverén Magyarországot akar.
A baloldal önkényt akar: politikai ellenfelek fölszámolását és a verseny kiiktatását. A jobboldal politikai versenyt akar. A baloldal radikális, erőszakos és újkommunista. A jobboldal békés, nyugodt és polgári.
A semlegesség föladása a baloldal identitásának lényege. A mi szuverén identitásunk fontos része az volt, hogy az Európai Unió és Oroszország közötti proxyháborúból, a nyílt háborúba haladó helyzetből mi kiléptünk, és semleges pozíciót vettünk föl.
Ma azért nincs külpolitikája Magyarországnak, és azért egy Orbán Anita nevű képességes hölgy a külügyminiszter, mert a gyarmatoknak nincs külpolitikájuk. Hát milyen dolog is lenne az? Majd a gyarmattartó megüzeni, hogy melyik ügy fontos, melyikben mit kell csinálni.
De a gyarmatnak önálló külpolitikája még sose volt. Nem is lesz.
Ezért van az, hogy volt egy amerikai politikai védőhálónk Brüsszellel szemben, azt azonnal föladták. Volt egy megállapodásunk az energiáról az oroszokkal, azt azonnal föladták. Volt egy szuverén megállapodásunk a kínaiakkal, hogy a legmodernebb elektromobilitási technológiákat behozzák Magyarországra, és egy ipari korszakváltásban a kínai tőkére fogunk támaszkodni. Ezt most számolják föl.
És volt egy megállapodásunk a türk világgal. Megnöveljük a kereskedelmet, hogy ne a kereskedelmünk 85 százaléka menjen az Unión belül, hanem másik irányba is. És cserébe ők beengednek bennünket az árupiacaikra, az olajmezőikre és a gázmezőikre.
Ha mondom: az elmúlt években Azerbajdzsánban olajmezőket, gázmezőket vásároltunk, Kazahsztánban szintén, Üzbegisztánban pedig az OTP privatizálta az egyik legfontosabb bankot. Ez mind nincs. A Türk Tanács legutolsó ülésére Magyarország nem küldött képviselőt, hiszen a gyarmatnak nincs saját külpolitikája. Ez a helyzet.
A baloldal elfogadja, hogy ha a világ blokkosodik, akkor Magyarországnak valamelyik blokkhoz kell tartoznia.
A szuverén jobboldal ezt nem fogadja el, hanem egy relációs mintázatot hoz létre, és a fontos szereplőkkel különutas megállapodásokat köt.
Így van ez, így kell ennek lennie, így kellene ennek lennie most, amikor a világban egyébként blokkosodás van. Erről most hosszan nem beszélek, hiszen erről már beszéltünk korábban.
A gazdaságban a baloldal elfogadja, hogy az európai gazdaság tartósan hadipari átállást hajt végre. Ez történik most Európában. A jobboldal – legalábbis bennünket illetően – ragaszkodik a béketervhez és a békegazdasághoz.
Már csak azért is, mert amikor Németország hadigazdasággá alakítja a gazdaságát, akkor elveszítjük azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a német növekedés jótékony hatását adták meg nekünk Magyarországon. Mondjuk az autó. De a német fegyveriparban mi nem vagyunk beszállítók. A német mesterségesintelligencia-rendszerben nem vagyunk beszállítók. A német IT-rendszerben mi nem vagyunk beszállítók.
Tehát egy német vagy európai hadipari átállás azt fogja eredményezni, hogy a német gazdaság esetleges megindulása – ami felettébb kétséges – olyan szegmensekben történik, amelyekhez nincs kapcsolódása a magyar gazdaságnak. Ezért nem fogja húzni a magyar gazdaságot.
Ami a politika lényegét illeti, arról a baloldal azt gondolja Magyarországon, hogy a politika nem más, mint kommunikációs túlélési stratégia. A jobboldal pedig azt gondolja, hogy a politika a valóság művészete.
A baloldal érzékelésmenedzsmentet csinál, a jobboldal pedig azt állítja, hogy a valóságot nem lehet legyőzni.
Elő kell vennünk Pokorni Zoltán 2000-es évek közepén elmondott örökzöld szavait, Cseh Tamást idézve, hogy a mi legjobb barátunk a valóság. Cseh Tamás dalában van az, hogy megérkezik a valóság nevű nagybátyánk. Őt várjuk mi is most, mert a valóság a jobboldal szövetségese.
Ők a gazdaságpolitikát úgy gondolják, hogy az kommunikációból, pénzpiaci pszichológiából – majd erről beszélek mindjárt, az euróról – és politikai színházból áll. Ezért vannak korrupciós ügyek, ezért vannak közjogi viták, alkotmányozás.
Annak a bejelentésének, hogy megyei közgyűlések nem lesznek, semmi értelme nincs. Nemcsak azért, mert szamárság, hanem mert meg vannak választva a megyei képviselő-testületi tagok. Annak egyetlen értelme van: erről legyen szó, mert addig nincs szó a valóságról.
Nekünk az a feladatunk, hogy az első számú téma a magyar közbeszédben a gazdaság legyen.
Minden vita, ami a gazdaságról szól, jó, és minden, ami nem a gazdaságról szól, nekünk rossz.
A stílusról beszéltem kint egy-két újságírónkkal. Azért is keltünk a kelleténél gyengébb benyomást, vagy a valóságosnál gyengébb benyomást, mert komolyan vesszük a miniszterelnököt.
Van egy magyar hagyomány. A magyar emberek úgy tudják, és a magyar újságírók is, még a magyar jobboldali újságírók is, hogy a miniszterelnök per definitionem komoly ember, ezért amit mond, azzal kell foglalkozni. Micsoda hülyeség! Megszűnt ez a hagyomány.
Ma lehetséges úgy miniszterelnöknek lenni, hogy reggel valamit mond az ember, másnap reggel meg az ellenkezőjét. Hétfőn nem kell Feneketlen-tó, kedden megépítjük. Szerdán majd kiderül, hogy baj van vele, majd mondunk valami mást.
És ugyanígy: egyik nap mond valamit a kormány – hogy most ne a miniszterelnököt gyaluljam –, másnap az ellenkezőjét. A miniszterelnököt nem szabad komolyan venni, mert összevissza beszél. Minden nap van egy színházi előadás. Pont annyi figyelmet is érdemel.
Ezzel szemben itt van a valóság. Arról meg beszélni kellene. Azt javaslom tehát a saját médiaembereinknek, tanácsadóknak, szakértőknek, újságíróknak, hogy próbálják magukat hozzáigazítani az új helyzethez.
Nincs jelentősége annak, hogy mit mond a miniszterelnök. Egyetlen dolognak van jelentősége: mi történik? Az történik, hogy 700 forint a gázolaj. Az egy valóság. Az, hogy az agrárium tönkrement, és nincsen semmilyen segély. Az, hogy a forint árfolyama megerősödött, és az exportra termelő kis- és középvállalkozók semmilyen támaszt nem kaptak.
Ez a valóság. Erről kéne beszélni. Nem arról, hogy a megyei közgyűléseket majd fölszámoljuk. Ugyan, ezt meg hagyjuk, és erről beszélünk. Segítjük őket azzal, hogy nem vagyunk elég okosak és dörzsöltek. Segítjük őket. Ezt nem kéne csinálni.
No, summa. Summa.
Tehát abban a helyzetben vagyunk, hogy nehéz időkben van egy inkompetens kormányunk.
Nehéz időkben vannak rossz kormányzati döntések. Nehéz időkben vannak gyenge kormányzati emberek.
A gazdaság lebénult. Az egész gazdaságban jó esetben kivárás van, vagy teljes leállás, és ennek súlyos következményei lesznek. És ők attól rettegnek minden nap, hogy ez mikor fog kiderülni, mikor derül fény az igazságra, illetve a valóságra.
A gyenge emberekről csak annyit szeretnék mondani, hogy ebben az egyébként a kormányzati hibáktól meg a koncepciótlanságtól függetlenül is nagyon nehéz helyzetben – válság, gyengélkedő Németország, rossz állapotban lévő Európai Unió – még ha jól csinálod is, nagyon nehéz eredményeket elérni.
Egy ilyen helyzetben a magyar gazdaságpolitika élén egy energiakereskedő áll, egy trader, egy olyan ember, ez a Kapitány nevű ember, aki életében makrogazdasággal nem foglalkozott. Azzal foglalkozott, hogy eladjon valamit. Ez gazdaságfilozófiának, gazdaságstratégiának kevés.
Fogalma nincs arról, hogy mi a makrogazdaság. De fogalma nincsen. Jól főz kávét, decent ember, Nagy Marcinál ötször kedvesebb, lehet, hogy mézes szavú bülbül is, különösen a Marcihoz képest. Ez mind igaz.
De a Marcinak volt fogalma a makrogazdaságról, még ha nem is volt mindig igaza. Ennek az embernek fogalma sincs. Nem tudja, mi az. Ezért aztán nem is mond semmit.
Miközben a turizmus hanyatlik, a mezőgazdaság bajban van, energiaválság fenyeget, szektorok mennek tönkre, az ember áll.
A másik ember, aki a pénzügyminiszter, szintén kedves ember egyébként. Ez ott úgy látom, föltétel, hogy kedvesnek kell lenni. A kedvesség valahogy a kormányzati minőséggel össze van kötve az ő fejükben. Nagyon kevés kedves embert ismerek, aki jól kormányzott, de tegyük zárójelbe.
Nem kell mindenkinek mufurcnak lenni, de van annak azért előnye. Például a pénzügyminiszter esetében biztosan. Mert a pénzügyminiszternek kell lennie a legerősebb karakternek.
Ezzel az emberrel, ezzel a Kármán nevű emberrel nagyon jól lehet beszélgetni. Ez egy intellektuális ember. Az én államtitkárom volt, bocsánat.
Másfél évig államtitkárom volt. Jókat lehetett vele beszélgetni. Ez egy gyenge vezető.
Oda-vissza törlik föl vele a padlót. A pénzügyminiszternek kell a legerősebb karakternek lennie, mert mindenki az ő csontját rágja. Ő mindenkivel konfliktusban van, mindenki pénzt akar. És mindenki többet, és mindenki a máséból. Az egy nagyon nehéz meló. Oda egy erős vezetői karakter kell.
Ez így kevés. Hiába EBRD, hiába Erste, ez kevés. Tehát van egy gazdasági miniszterünk, aki életében nem csinált gazdaságpolitikát, és van egy gyenge vezetői karakterrel rendelkező pénzügyminiszterünk.
És közben válság van körülöttünk, és a magyar gazdaság úgy egészében is válságban van. Ebből nem jöhet ki más, mint aminek ki kell jönnie egy ilyen helyzetből. Ezért van az, hogy ők félnek jobban.
Nos, mi a mi válaszunk erre a helyzetre? A mi válaszunk először is az volt, hogy rendben, átadtuk a kormányzást, megadtuk a száz napot, türelmesek voltunk. Talán még a kelleténél jobban is.
Méltányosak is voltunk ahhoz képest, ahogyan ők viselkedtek, talán még a kelleténél is jobban. De megadtuk a száznapos méltányos türelmi időt, és lenyeltük az összes sértésüket.
Eltelt öt hónap. Ez a szakasz véget ért. Ennek vége van. Ezt nem lehet folytatni. Eljött a nemzeti ellenállás ideje. Vége a türelemnek, vége a méltányosságnak, vége minden egyoldalú gesztusnak. Föl kell venni a kesztyűt, és harcolni kell.
Fontos dolog, hogy az ember tudja, pontosan miért is harcol. És fontos tudnunk, hogy mi nem a kormánytöbbség ellen harcolunk.
Mert a kormánytöbbség olyan, hogy aki hozta, az is viszi. A nép hozta, majd a nép elviszi.
Tehát nekünk nem az a dolgunk, hogy valamilyen ravasz trükkel vagy csellel kioperáljuk őket onnan. Felejtsük el. Ez nem a mi dolgunk. Aki hozta, az is viszi. A nép hozta, ő főzte, ő eszi meg, ő is viszi el.
Tehát nekünk nem mindenfajta ravasz politikai, taktikai megoldásokon kell törni a fejünket. Egyáltalán nem. Nekünk az a dolgunk, hogy meg nem alkuvó harcot folytassunk minden önkényuralmi megnyilvánulással szemben. Egyenesen beszéljünk, nyíltan beszéljünk, a valóságról beszéljünk.
Meg kell védeni mindenkit, akit megtámadtak. Az mégsem járja, hogy egyébként ha politikai hibát vagy szabálytalanságot követett el, köztörvényesek között ül a sitten. Ez minden határon túl van.
Mint ahogy az sem járja, hogy nőket visznek el vezetőszáron. Valami dokumentum… nagyon veszélyes dokumentumfilm lehetett, hogy rendőrnek kell letartóztatni. Szóval ez az egész elfogadhatatlan.
És mindenkinek tudnia kell, aki ezekben részt vesz, hogy mindenki meg fogja kapni azt, ami ezért jár. Nemcsak az, aki kiadta a parancsot, hanem az is, aki ezekben részt vett.
Tehát nekünk a következő dolgokat kell csinálni. Békésen. Semmi durváskodás, semmi erőszak.
Békésen, következetesen föl kell emelni a hangunkat az önkény minden megnyilvánulásával szemben.
Meg kell védeni azokat, akiket megtámadtak. Teljes nyilvánosságot kell teremtenünk minden ügynek. Minden jogi segítséget és közösségi támogatást meg kell adni azoknak, akiket megtámadtak.
És egy dolgot világossá kell tenni. Különösen most, hogy az ÁVH nevű intézmény föláll. A dolog úgy van, hogy a felelősségre vonás elkerülhetetlen.
Nem tudjuk majd büntetőjogilag felelősségre vonni a politikusokat, mert a politikusok, akik az ÁVH-t fölállították, politikai felelősséggel tartoznak. De az biztos, hogy ha valaki fölállít egy illegitim, törvénytelen ÁVH-t, és abban valaki jelentkezik, munkát vállal és ott döntéseket hoz, mindenki, aki oda bement és döntéseket hozott, büntetőjogi és pénzügyi felelősséggel tartozik.
És a felelősségre vonása nem lesz elkerülhető. Ezért ennek az ÁVH-nak a működését minden nap nyomon követjük.
Ezek után hogyan kell szerveződni a jobboldalnak? Mint mondtam, semmi értelme spekulálni valamikori későbbi felállásról. Semmi értelme spekulálni a jobboldalon belüli különböző arányokról.
Semmi értelmét nem látom úgy beszélni mozaikellenzékről, hogy nem tisztázzuk, mit jelentenek a szavak. Most látom, divatos ez a szó. Vagyunk itt néhányan, akik már láttunk mozaikképet, ugye?
A mozaikkockának önmagában semmi értelme nincs. Minden mozaik egy képhez tartozik, és ezek a mozaikkockák össze vannak illesztve: rendezetten, fegyelmezetten, jól illeszkednek, hogy megtartsák a képet. Ez a mozaikkép.
A mozaik nem szétesettséget jelent, meg különbözőséget, meg szétválást. Pont fordítva:
fegyelmet, összehangoltságot, együttműködést. Mindig is mozaikközösség volt a jobboldal.
Ha mi itt a jobboldalon csinálnánk egy tesztet – ezt írásban is meg tudnám támasztani –, csak három dologban értettünk mindannyian egyet. Csak háromban.
Az egyik, hogy a hazának szuverénnek kell lennie. A második, hogy szabadság nélkül nincs élet. És a harmadik, hogy az örökség meg a hagyomány kapott érték, amit tovább kell vinni, és arra kell építeni. Ebben a három dologban értünk egyet.
Minden másban nem. Minden másban biztosan van közöttünk valaki, aki a gazdaságról, a szociális igazságról, a vagyonról, a vállalkozásokról, az adórendszerről, a külpolitikáról mást gondol, mint a többiek.
Mindig is mozaikközösség voltunk. És mindig azt az embert kerestük, az elnököt, akinek az volt a dolga, hogy a három elvet tiszteletben tartsa, és az összes kis mozaikkockát úgy illessze össze, hogy abból egyensúly legyen, egy kép, akcióképesség és győzelem.
Ez volt a munkám. Most utoljára nem sikerült. Ilyen van. De ettől még ez a feladat. Nem szétszaladni és a mozaikkockákat széthajigálni. Hogy lesz abból mozaikkép?
Úgyhogy ezt hagyjuk abba. Azt javaslom, esetleg beszéljünk értelmesen. Ha bevezetünk egy szót, akkor tisztázzuk, hogy mire gondolunk. Mert egyébként az ellenfél fogja magyarázni, és abból nem fogunk jól kijönni.
És ahelyett, hogy megújulásról beszélnénk, majd ők beszélnek a mi széthúzásunkról.
Micsoda marhaság ez? Úgyhogy mindenkinek azt javaslom, hogy nyelvileg átgondoltan, és összességében az együttműködés irányába próbáljon beszélni arról, hogyan érdemes a jobboldalnak szerveződnie.
Most tudom, hogy a katolikus testvérek számára ez nem olyan nyilvánvaló, mint az én számomra, de a református tanításban az van, hogy: a fontos dolgokban egység, egyebekben szabadság és mindenekben szeretet.
Én ezen az alapon vezettem a jobboldalt. Szerintem a katolikusoknak is elfogadható. Fontos dolgokban egység, egyebekben szabadság és mindenekben szeretet. Milyen mozaikellenzék? Ez az ellenzék. Sokszínű ellenzékünk volt.
Nos, ha ezt mind számba vettük, akkor akármilyen rossz állapotban is vagyunk lelkileg a választási vereség után – és a Fidesznek különösen van oka arra, hogy földolgozza a választási vereség tapasztalatait –, azt a mondatot mégiscsak ki kell mondani öt hónap után, mert mindenki megkapta az esélyt, hogy teljesítsen: a nemzeti ellenállás vezető ereje ma a Fidesz.
És úgy látom, hogy az is marad. Ebben a pillanatban csak egyetlen olyan helyet látok, ahol van tudás, szervezettség, erőforrás, vezetés, parlamenti képviselet, ahonnan egyáltalán ezt a nemzeti ellenállást meg lehet csinálni.
A Fidesznek meg azt kell megértenie, hogy az a tény, hogy a nemzeti ellenállásnak ő a vezető ereje, nem jelent kizárólagosságot.
És aki ezt így értelmezi, annak azonnal rá kell ütni a kezére. Az felelősséget jelent.
Mindenkit támogatni kell. A Fidesznek az a dolga, hogy aki az önkény ellen hajlandó fölemelni a hangját és hajlandó harcolni, azt nemzeti alapon – még a baloldalt is ideértve – támogatni kell.
És aki egy másik jobboldali csoport ellen harcol, azt tilos támogatni. Egy fillért nem lehet adni, semmilyen erőforrást nem lehet neki adni, mert az kártékony. Ma az önkény ellen harcolunk, az újkommunista baloldal ellen harcolunk.
Most, hogy már lassacskán mindenki rám unt, röviden az ősz feladatát összegzem. Az ősz feladata: közös ügyek, közös nyelv, kölcsönös lojalitás, egységes nemzeti tábor. Nagy mozaikkép.
Ígéretek valóságpróbája, a kormány szembesítése a valósággal, hazugságok lebuktatása és az újkommunista rendszer valódi természetének felrajzolása.
A digitális térben is dolgoznunk kell, de meg kellett tanulnunk a kampányban, hogy a digitális tér nem helyettesíti a közösségeket. Különben most egy digitális tanácsköztársaságban élünk.
Mert kétségkívül igaz, hogy ami a digitális térben nem létezik, az a politikai nyilvánosság számára sincs. De az is igaz, hogy ami csak a digitális térben létezik, annak nincs társadalmi teherbírása.
Tehát nem lehet kiváltani a valódi, személyes szerveződést és találkozásokat semmilyen digitális mutatvánnyal. Nekünk személyes, archoz köthető ismeretség és találkozás szükséges, amit utána aztán a digitális térben is meg kell mutatni.
Új szereplők, új színpad, nyilvánosság. Három, négy, talán öt parlamenti képviselő is cserélődik még az ősz során. János egy terv szerint halad előre, hogy új szereplők jöjjenek a színpadra.
Ami jön az ősszel, és amiről még két mondatot mondanom kell, az az, hogy a kormányzati felelősség elől való menekülés lehetőségei korlátozottak.
A gazdaság szereplőitől kapott információk szerint biztosnak mondhatjuk, hogy ha valami csoda nem történik, a gazdaság falnak megy.
Ennek eredményeképpen a kormány dezintegrációja sokkal gyorsabb lesz, mint mi azt gondoljuk. Nekünk készen kell állnunk.
Mert amikor azt mondtam önöknek, azt mondtam nektek, hogy aki hozta, az viszi. A nép hozta, majd a nép viszi. De ha nem mi buktatjuk meg, akkor mi a dolgunk? Nekünk az a dolgunk, hogy amikor a nép majd jön és viszi, mi készen álljunk.
És sajnos tudomásul kell vennünk, hogy a nép egy részének és a jobboldalnak a kapcsolata nem szerelmi jellegű. Nem szerelmi jellegű.
Van egy nagy része a magyar társadalomnak, amely csak akkor jön a jobboldalhoz, amikor a normális emberek orvoshoz meg paphoz mennek. Ez a helyzet.
Nekünk egy dolgunk lesz: hogy akkor rendeljünk. A rendelő ajtaja legyen nyitva, a műszerek kikészítve, és amikor a kedves beteg megérkezik, akkor megkérdezzük: hol fáj?
Ez a helyzet. Mindenkinek mondom, hogy 1998-ban azért szavaztak ránk nagyon sokan, mert a Bokros-csomag miatt veszteségeik voltak. 2010-ben az emberek nagyon nagy része kétségbeesésében szavazott a jobboldalra.
Már a jobboldal, még én is jó voltam, csak valaki itt a Bajnaiék után változtassa meg ezt a dolgot. Már még a Fidesz is jó. Ez a helyzet.
Tehát nekünk arra kell készen állni, hogy amikor jönnek az orvoshoz, akkor tudjuk, mit kell csinálni. Ha a paphoz jönnek, akkor se kell megijedni. Ezért vagyunk a KDNP-vel, majd ők tudják, mit.
És ezzel megvagyunk.
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.