(…)
Szerintem maga a kormány is csak az utolsó percben szembesült azzal, mekkora a baj. Lehet, ennek bevallása (rosszul kormányoztunk) kellemetlenebb, de őszintébb önkritika lett volna. Jobban heroizálta a miniszterelnök és a mi szerepünket is a felrajzolt nagyszerű politikai küldetés: a szokásos politikai hazugságokkal való leszámolás új korszakának hírnökei leszünk, a megszorítások és reformok oltárán saját népszerűségünket is feláldozó megigazult hősök.
Lehet, ez kellett is ahhoz, hogy a bajok mértékén megdöbbenő frakció vállalja azt, amit valóban tenni kellett. Csakhogy – és itt jönnek az elrontott következmények –
a ruháinkat megszaggató teljes őszinteségbe mindjárt az elején hiba csúszott.
Az őszinte feltárás csak a képviselőknek, szakértőknek, vagyis a politikai elitnek szólt. Ahelyett, hogy másnap elhangzott volna a televízióban, majd a parlamentben.
Ma már tudom, a „Kell-e még valamit mondanom, Ildikó?” kérdésre azt kellett volna felelnem: „Igen”. De nem itt, hanem a tévében, az ország számára.
De nem mondtam. Én sem mondtam. Így maradt az őszödi titokról és annak elárulóiról szóló romantikus és gyilkos legenda.
(…)