A júliusi genezis óta nagy utat tett meg a mozaikjobboldal, gyakorlatilag alig akad olyan releváns és kevésbé releváns közéleti szereplő, aki ne foglalt volna állást a kérdésben. Kezdetben jobbról jellemzően a méltatás és az igazodási pont (időnként félreértelmezett módon) volt a kifejezés osztályrésze, majd megjelentek balról a kritikusok, akiknek én különösebb jelentőséget nem tulajdonítok, a közelmúltban azonban megfogalmazódott a koncepció jobboldali kritikája is. Ezen észrevételekre igyekszem most reagálni a magam szemszögéből, a “jobbszélső szektorból”, ahogy az egyik kritikus kategorizálta a pozícióm.
Mozaikjobboldal pártelnökök szemszögéből
Elsőként és legrövidebben Toroczkai László és Orbán Viktor észrevételét szemlézem, akik a nyilvánosság előtt szinte ugyanazt fogalmazták meg:
Nincs itt semmi látnivaló, a jobboldal mindig is ilyen volt.
Hát, ez jól hangzik, de egészen egyszerűen nem igaz. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a koncepció július elején Győrben fel lett vetve. Abban az értelemben természetesen igaz, hogy a jobboldal soha nem volt egy homogén egység, mindig sokszínű volt, de a mozaikjobboldal elmélete nem is ennek a ténynek a megállapításában merül ki. Hogy konkrétan miben, az egy lentebbi bekezdésből kiderül, ahogy az is, hogy ez miért nem hoz lázba pártelnököket.
(...)
Néhány gondolat arról, hogy mi miért tartottuk és tartjuk változatlanul jó koncepciónak a mozaikjobboldalt
-
Ne pártok jelentsék a jobboldal gravitációs erőterének középpontját
A magyar jobboldal egyik tragédiája az, hogy pártközpontú. A gravitációs erőtér közepe eddig a Fidesz volt, a radikálisabbaké az éppen aktuális nemzeti radikális párt, és borzasztó kevesen akartak/mertek ezen erőtereken kívülre menni, mert ugye akkor minden anyagi természetű támogatáson is kívülre kerülnek, a legitimációról nem is beszélve. Ebből kifolyólag a mi állításunk, hogy a jobboldal ne legyen többé pártközpontú, mert akkor nem elvek és eszmék, hanem hatalomtechnikai szempontok határozzák meg az irányait.
Az általam képviselt körök elsődleges motivációja az, hogy a történelmi bukás után ne ugyanaz a keretrendszer maradjon meg a jobboldalon, mint ami eddig megfojtott minden autonóm gondolatot, ami nem adott teret semminek, ami eltért a pártok narratívájától. Itt kell kiemelni, hogy április 12-re nem lehet pusztán a Fidesz-KDNP vereségeként és a Mi Hazánk stagnálásaként tekinteni. Aki nem látja, hogy ez a csata nem a pártok kampányai során, nem a szavazófülkékben, hanem a kulturális térben dőlt el (lásd Rendszerbontó Nagykoncert, lásd liberális influenszerek szerepe, lásd “kormányellenes protest” Budapest Pride) az nem érti a probléma lényegét, és ebből kifolyólag a súlyát sem.
Mindezt pártpolitikai eszközökkel ellensúlyozni lehetetlen, hiszen egy másik dimenzióban zajlik az ütközet. A mozaikjobboldal eredeti koncepciója ezzel maximálisan egybevág, ugyanis Győrben senki nem beszélt pártkoalícióról, vagy bármilyen jobboldali szavazatmaximalizálásra irányuló együttműködésről. Minden résztvevő a jobboldali kulturális térről beszélt, ami metapolitikai kérdés, nem pedig pártpolitikai taktikázás. Ha a jobboldal ezen a síkon képes az újrarendeződésre, képes kilépni a pártok fojtogató vonzásteréből, képes a XXI. században, XXI. századi módon kommunikálni az időtől és tértől független örök ideák talapzatán maradva, akkor elképzelhető, hogy hatással tud lenni a társadalomra.
Ez kulturális háború, ez metapolitika. A mozaikjobboldalnak az az interpretációja, ami Győrben elhangzott mindenekelőtt erről szólt. Senki által nem vitatott módon az elmúlt hónapokban ezt sokan félreértették és emiatt vagy kritizálták a koncepciót, vagy beálltak ugyan mögé, de valami egészen mást belegondolva, mint amiről eredetileg szó volt. Én úgy gondolom, hogy a korrekciók egy lényeges esetben sem maradtak el, elsősorban Békés Márton, de volt hogy az általam képviselt körök részéről sem.
(...)