(…)
Hogyan juthattunk idáig? Úgy, hogy a központi állam – Németországhoz hasonlóan – történelmi bűnt követett el. A politikai elit és a globális médiahatalom évtizedeken át szemérmesen félrenézett. Rettegtek a megbélyegzéstől, rettegtek a liberális darálótól, így inkább elhallgatták, elfedték a párhuzamos társadalmak kialakulását, a no-go zónák terjedését és az integráció teljes csődjét. Nemhogy megoldást nem kerestek, de magát a problémát sem merték néven nevezni!
És most, amikor a valóság már eltagadhatatlanul ránk rúgta az ajtót, a tiszta realizmus követeli meg a cselekvést.
Ebben a végórában a Nemzeti Tömörülés jelent az egyetlen reális, valós civilizációs választ az Engedetlen Franciaország által vizionált utópisztikus, de a valóságban egy brutális pro-kalifátus felé menetelő balliberális rémálommal szemben. Ez a realizmus hívta életre azt az ellenállást, amely mögé a bennszülött franciák jelentős része mára felsorakozott, mert felismerték, hogy nincs hova hátrálniuk, ha meg akarják őrizni önmagukat.
Franciaország válaszút előtt áll, de nincsenek békés, megnyugtató utak.
Vagy megpróbál visszatérni a gyökereihez egy reális nemzeti fordulattal Marine Le Pen vezetésével, vagy – ha a baloldali-iszlamista tengely győz – végleg és gyökeresen átalakul, és felemelkedik egy modern, európai pro-kalifátus.
Kétségbeejtő belegondolni, de Nagy Károly országa, és vele együtt egész Európa, egy újabb, sorsdöntő poitiers-i csata előtt áll. A kérdés már csak az, hogy maradt-e még bennünk elszántság és erő megvédeni azt, ami a miénk, vagy végignézzük a saját civilizációnk végnapjait.