(...)
Az Istent nem lehet legyőzni. Ha legyőzik, megszűnik Istennek lenni. A földi világ istenimitátoraival ez még inkább így van.
Az istenné emelt vezető számára a vereség nem egyszerűen hatalomvesztés. A vereség cáfolat. Annak cáfolata, hogy ő valóban rendkívüli, kiválasztott, legyőzhetetlen.
A demokratikus vezető azt mondhatja: egy ideig rám bízták a kormányzást. Ebben a felfogásban a hivatal szerep, amelyet az ember betölt, majd elhagy. A személy nem több, mint a tisztsége.
Az istenné váló vezető azonban nem egyszerűen hatalmon van. Ő maga lesz a hatalom. Sikerei, a tömeg rajongása, az engedelmesség és a környezet hízelgése lassan beépülnek az önazonosságába. Már nem azt gondolja, hogy győzött, hanem azt, hogy azért győzött, mert különleges. Nem azért van hatalmon, mert így alakult a politika, hanem mert történelmi küldetése van.
Jól ismerjük a karizmatikus uralom természetét, szerkezetét. A karizma elsősorban nem intézményen vagy szabályon alapul, hanem azon a hiten, hogy a vezető rendkívüli képességekkel rendelkezik. Csakhogy ezt a rendkívüliséget újra és újra igazolni kell.
A karizma ezért különös, feltételes csoda. A karizmatikus vezető azért győz, mert ő a kiválasztott, és onnan tudjuk, hogy ő a kiválasztott, mert győz. Ez önmagát erősítő kör – egészen az első komoly vereségig. A bukás megszakítja a varázst. Ha legyőzhető, talán mégsem volt kiválasztott. Ha tévedett, talán nem látott messzebbre másoknál. Ha elhagyják, talán nem ő testesítette meg a népet.
(...)