Életútinterjút adott Krasznahorkai László a Partizánnak. A Nobel-díjas magyar írót a politikáról is kérdezték.
A Fideszről azt mondta: „Nem jó látni egy haldoklót. Akkor sem, ha utálod, ha megveted.”
A Tisza-kormányt érintő kritikákról úgy fogalmazott: „Normálisak vagyunk? Hát miért nem örülünk még mindig?” Krasznahorkait személy szerint bosszantották azok a hangok, amik rögtön április 12. után kritizálni kezdték Magyar Pétert. „Méltánytalanok a magyarok a Tisza-kormánnyal” – mondta az író.
Krasznahorkai László az életútinterjúban gyerekkoráról, íróvá válásáról és arról is beszélt, hogy fiatalként tudatosan fordult a társadalom legszegényebb rétegei felé. Felidézte, hogy fegyelmezett, sokat éneklő gyerek volt, kamaszkorában azonban egyre csendesebbé vált, és már 12–13 évesen Kafkát olvasott. Katonai szolgálatának időszakát édesanyja öngyilkossága is meghatározta, ezt követően pedig – saját elmondása szerint részben Dosztojevszkij hatására –
úgy döntött, hogy korábbi polgári közegét elhagyva a „legszegényebbek, a legkizsákmányoltabbak” között fog élni.
Az író részletesen beszélt a Sátántangó világáról és Irimiás alakjáról is. Úgy fogalmazott, Irimiás hamis próféta, aki azt ígéri az embereknek: „Megmentelek benneteket, gyertek utánam, én mindent elintézek”, miközben valójában hatalmi játszmában használja fel őket és hamis ígéretekkel veszi el a pénzüket. Krasznahorkai szerint ugyanakkor az áldozatok sokszor érzékelik, hogy becsapják őket, mégis szükségük lehet a remény illúziójára: „Ha azt hazudja nekünk valaki, hogy van remény, az adott helyzetünkből ki tudunk törni, miközben mi is tudjuk, hogy ez nem igaz”, az számukra elviselhetőbb lehet a reménytelenségnél. Ebből vezette le keserű következtetését is: „Isten őriz a prófétáktól, hogy az igazat megmondják nekünk. Mi is tudjuk az igazat.”
Krasznahorkai a kortárs művészet helyzetéről azt mondta,
a piaci és kulturális környezet rendkívül erős nyomást gyakorol a művészi autonómiára.
Felidézték egy korábbi gondolatát, amelyben a sikerrel, gazdagsággal és hírnévvel szemben „a kudarc ízét”, a szegénységet és a névtelenséget ajánlotta a művésznek. Az interjúkhoz is ambivalensen viszonyul: különösen zavarja, amikor úgy kérdezik a műveiről, hogy az újságíró nem olvasta azokat. Elmondása szerint a külföldi interjúk jelentős része ezzel a beismeréssel kezdődik, és ilyenkor hajlamos keményen bánni a kérdezővel. A valódi érdeklődést ugyanakkor nagyra értékeli, mert az számára is „gyúanyag” egy beszélgetésben.
A beszélgetés politikai részében Krasznahorkai Magyarország elmúlt másfél évtizedét és az Orbán-kormányt kritizálta. A korábbi külföldi interjúi miatt kialakult vitákról azt mondta, mondatait többször fordítási és értelmezési problémák torzították. Egy olasz lapnak adott interjúja idején saját elmondása szerint azért volt különösen elkeseredett, mert úgy érezte, Orbán Viktorék ismét hatalmon maradnak, miközben az ország szerkezetét olyan mélyen alakították át, hogy annak visszafordítása szerinte rendkívül nehéz. A populizmus magyarországi változatáról úgy fogalmazott:
„semmi sem mérhető intenzitásban és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik”.
A külföldi interjúk működését egy tömör mondattal jellemezte: „Tiétek a hatalom, miénk a gondolat.”
Az író visszautasította azt az értelmezést, hogy a magyarságot gyűlölné. „Nem gyűlölöm a magyarokat, egyáltalán nem, de nem vagyok büszke rájuk” – mondta, hozzátéve, hogy
a magyar történelem döntő fordulópontjai inkább keserűséggel töltik el.
A Nobel-díja után Orbán Viktorral folytatott levélváltásról is beszélt, és sértőnek nevezte a miniszterelnök egyik, vele kapcsolatos nyilvános megjegyzését. Krasznahorkai szerint a Magyarországról tett korábbi kijelentéseinek egy részét a külföldi sajtó leegyszerűsítette: példaként a Trianonról szóló svéd interjúját említette, amelyből szerinte éppen az a magyarázat maradt ki, amely érthetővé tette volna keserű tréfáját.
Nyitókép forrása: Wikipedia