Vége a Caminonak, ahogy az alábbiakban vége lesz a politika erkölcséről írt fejtegetéseimnek is.
Ez az utolsó rész. Az elsőben a hatalom határairól írtam: a jogról, amely korlátot szab, és a próbáról, hogy ugyanígy ítélnék-e, ha a másik oldal tette volna azt, amit én tettem. A másodikban az íratlan szabályokról volt szó. Arról, amit a hatalom megtehetne, de mégsem teszi meg. A harmadikban arról, hogy a politikának saját mércéje van, és hol ér véget ez a mérce. Most a kompromisszumról írok, mert benne mindez egyszerre van jelen.
Nálunk a kompromisszumnak rossz a híre. Aki megköti, arról hamar azt mondják, hogy megalkudott, elárulta az elveit, lepaktált. Az elvhű ember az, aki nem enged. Ezt sokan így gondolják, és értem is, hogy ez honnan jön. De szerintem ez súlyos félreértés.
A demokrácia ugyanis kompromisszumokból épül.
Egy szabad országban sokféle ember él, sokféle érdekkel és meggyőződéssel, és senki nem kaphat meg mindent.
Aki soha nem köt kompromisszumot, az vagy nincs hatalmon, vagy egyedül akar lenni a hatalomban. Az első esetben nem változtat semmin. A másodikban mindenen, de nem jó irányba.
Isaiah Berlin angol filozófus egész életében azt mondta, hogy az emberi értékek nem rendezhetők el egyetlen harmonikus rendszerbe. A szabadság és az egyenlőség, a biztonság és a magánszféra, az irgalom és az igazságosság néha ütköznek egymással. Nem azért, mert valaki rosszul gondolkodik, hanem mert ilyen a világ. Ha ez így van, akkor a kompromisszum nem az elvtelenség jele, hanem annak elismerése, hogy a másiknak is vannak jogos szempontjai. Ebben az értelemben a kompromisszum a kölcsönös tolerancia gyakorlata, amiről a második részben írtam:
az ellenfél nem ellenség, akit le kell győzni, hanem polgártárs, akivel együtt kell élni.
És van egy egyszerűbb oka is. A tökéletes a jó ellensége. Aki csak a teljes győzelmet hajlandó elfogadni, az gyakran semmit sem ér el. Aki enged valamennyit, az legalább a fontosabb részt megvalósíthatja.
Na de akkor mindig jó a kompromisszum? Nem. És itt jön a tétel nehezebbik fele.
A politikus nap mint nap enged. Megszavazza a frakciójával azt a törvényt is, amelyet ő maga másként írt volna meg, mert egy nekem nem tetsző törvény miatt nem borítjuk fel a kormányzást. Pozíciót ad a koalíciós partnernek, mert a többséget így lehet egyben tartani. Ez nem megalkuvás, hanem a politika rendes működése.
Ha mindenki csak a saját lelkiismerete szerint szavazna, nem lenne kormányzás.
A kísértés ott kezdődik, ahol ugyanez a mozdulat már nem a véleményemből enged, hanem a határokból. Nem az a kérdés, hogy tetszik-e a törvény, hanem hogy sérti-e a jogot vagy lebontja-e a közös teret. Nem az a kérdés, hogy a partner kap-e pozíciót, hanem hogy alkalmatlan ember kerül-e oda, csak mert hűséges. Kívülről a két eset ugyanúgy néz ki. Belülről nem.
Erre is van egy egyszerű próba: ki fizeti a révészt, azaz a kompromisszum árát? A jó kompromisszumban mindkét fél a sajátjából ad fel valamit. A rossz kompromisszumban a felek megegyeznek, a számlát pedig valaki más fizeti, aki nem ült az asztalnál. A kisebbség, a gyengébb, a következő nemzedék. Ha két politikus úgy egyezik meg, hogy egyikük sem veszít, csak azok, akik nincsenek ott,
az nem kompromisszum. Az osztozkodás.
És van egy másik próba is, a régi: vállalnám-e nyilvánosan? Nem a részleteket, mert a tárgyalásnak lehetnek titkai. Hanem azt, hogy mit adtam fel, mit kaptam érte, és miért érte meg. Ha ezt nem tudnám elmondani azoknak, akiket képviselek, akkor nem kompromisszumot kötöttem, hanem megalkudtam.
Mert a kettő nem ugyanaz. A kompromisszumban feladom, ami fontos, azért, ami még fontosabb.
A megalkuvásban feladom, ami fontos, azért, ami nekem kényelmes, és mert személyes hasznot hoz.
Így a végén visszajutok oda, ahol az első részben befejeztem. A politikai erkölcs nem tiszta kezet ígér, és nem feltételezi, hogy a politikus elfogulatlan. Annyit kér, hogy a hatalom tudja, mire való, hol nincs alku, és ki előtt felel. Ehhez a négy részben talán annyit tettem hozzá, hogy az alku nem a politika szégyene, hanem a mindennapja. A szégyen az, ha valaki nem tudja, hol a vége.