(...)
Az első előrejelzések még 100–140 milliméter csapadékot mondtak a hétvége előttre a Tisza kárpáti vízgyűjtőjére (kép). Összehasonlításként: ez a hazánk nagy részén az idén eddig lehullott csapadék bő harmada–szűk fele. Ebből a Felső-Tiszán akár az elsőfokú készültséget megközelítő vízszint is kialakulhatott volna. Úgy néz ki, ez elmarad. Pedig egy ilyen vízhozam hazánkba érkezése lehetett volna – és valamikor a jövőben lesz is – az „igazság pillanata”: hogy erre mit lépne a vízügy?
Leküldené a többletvizet, amilyen gyorsan csak lehet (az eddigi gyakorlat szerint), vagy megtöltené az ott már meglévő oldaltározókat, kivezetné alacsonyabb mezőgazdasági területekre? És ami nekem talán a legsokatmondóbb: kreatív módon bevetné-e a TIKEVIR-t (Tisza–Körös-völgyi Együttműködő Vízgazdálkodási Rendszer), vagyis a vizet a Tiszától a Körös-medencék felé továbbítani képes csatornahálózatot arra, hogy akár másodpercenként 40–80 köbméter vizet juttasson olyan területekre, ahol az elfér, és ahol a beszivárgás is megindulhat? Nem feltétlenül újabb beruházásokra gondolok: a meglévő infrastruktúra más célú, kreatív üzemeltetése is része lehet ennek a gondolkodásnak.
Amit most látok, hogy az állami természetvédelmi területeken – itt elsősorban a Hortobágyi Nemzeti Parkra gondolok – készen állnak a többletvíz fogadására, sőt ez már el is kezdődött. A mostani vízből minél több jut oda, annál jobb. Erre is figyelni fogok.
Azt azonban irreális várni, hogy a 2–4 éves intézkedési terveket tartalmazó koncepció kormány elé kerülésével egy időben annak minden eleme meg is valósuljon. Nem is ezt várom. AZ ABBAN FOGLALT GONDOLKODÁS ALKALMAZÁSA AZ, AMIT SZERETNÉK EBBEN A PILLANATBAN. Azt szeretném látni, hogy a vízügyi ágazat már most másként tekint a megérkező többletvízre, mint korábban: nem elsősorban elvezetendő vízként, hanem megtartandó erőforrásként.
(...)
