Egy érett demokratikus jogállam polgárai nem azért várnak el korszakváltást a politikai kultúrában, hogy a központi propagandakampányok helyét egy hivatalban lévő miniszterelnök és egy volt miniszter nyilvánosság előtt zajló, minden intézményi méltóságot nélkülöző magánéleti konfliktusa vegye át. Egy lezárult házasság személyes sérelmeit a nyilvánosság előtt megvívni két magánszemély részéről is súlyos aránytévesztés, amely figyelmen kívül hagyja az egymás és a közös gyermekek iránti alapvető felelősséget, amikor azonban mindez a legfőbb közjogi tisztségviselők szintjén zajlik, az pontosan ugyanúgy erodálja a közélet minőségét, mint a korábbi időszak legdurvább plakátkampányai. Egy modern állam vezetéséhez nem érzelmi alapú szópárbajokra, hanem önmérsékletre, intézményi fegyelemre, kiszámítható és szakértői kormányzásra van szükség. A valódi kormányzástani probléma ugyanis ott kezdődik, amikor egy személyes politikai krízisre a végrehajtó hatalom egy egész társadalmat érintő szakpolitikai csomag azonnali bejelentésével válaszol.
Magyar Péter közvetlenül a volt házastársával vívott újabb nyilvános vita után állt a kamerák elé, hogy „történelmi lépéseket” jelentsen be a magyar nők védelmében. A miniszterelnök a videóüzenetében súlyos szavakkal bírálta az eddig tétlen államot, amely csendes szenvedésre ítélte a nőket, az élet rendjeként láttatva kiszolgáltatottságukat, miközben az elmúlt évek közbeszédét az a szemlélet uralta, hogy a nők helye a konyhában van, a közélet nem nekik való, a volt miniszterelnök pedig nem foglalkozik nőügyekkel, mintha a magyar nők másodrendű állampolgárok volnának. Ezzel szembeállítva ismertette a kormány átfogó intézkedéscsomagját: a büntetőjogszabályok és a távoltartás szigorítását, az intim felvételekkel való visszaélés önálló bűncselekménnyé nyilvánítását, a szexuális önrendelkezés védelmének az önkéntes beleegyezés elvére épülő megerősítését, a kapcsolati erőszak áldozatainak biztosított büntetőeljárási különleges bánásmódot, az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának kezdeményezését, a szívhangrendelet módosítását, az esemény utáni tabletta vénykötelességének eltörlését, a menstruációs szegénység elleni fellépést, valamint a várandós nők támogatásának megerősítését. Bármilyen helyesek és időszerűek is ezek a célkitűzések, a bejelentés időzítése megkerülhetetlenné teszi a kormányzástani kérdést: milyen döntéshozatali mechanizmus működik egy olyan kabinetben, ahol egy ilyen horderejű reformcsomag éppen egy személyes politikai összecsapás másnapján kerül elő?
Ez az időzítés élesen rávilágít Dr. Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter szerepére és az ágazati irányítás ellentmondásaira is. A reproduktív egészségügyet érintő lépések – a szívhangrendelet sorsa és a sürgősségi fogamzásgátlás vénymentessége – tisztán miniszteri rendeleti hatáskörbe tartozó, orvosszakmai evidenciákon nyugvó kérdések, amelyeket a tárca mégis hónapokon át tartó parlamenti vitáknak, valamint elhúzódó minisztériumi és egyházi egyeztetéseknek vetett alá. A hirtelen miniszterelnöki bejelentés után azonban elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy mi irányítja valójában a kormányzati ütemezést. Ha ugyanis a hosszas egyeztetések végén a szakmai döntések már korábban elkészültek, és csupán arra vártak a fiókban, hogy egy kiélezett politikai-magánéleti vita kellős közepén húzzák elő őket, az a szakpolitikai cselekvés elfogadhatatlan alárendelése a napi kommunikációs taktikázásnak – különösen egy olyan területen, ahol a kormány saját közleménye szerint is hetente egy, évente ötven nő veszíti életét párkapcsolati erőszakban Magyarországon.
Ha viszont a bejelentést a pillanatnyi politikai tűzoltás kényszere szülte, mielőtt a részletes szabályozás elkészült volna, azt maga az egészségügyi miniszter tette nyilvánvalóvá: miközben a kormányfő egy személyben jelentette be az egészségügyi tárca hatáskörébe tartozó lépéseket, Dr. Hegedűs Zsolt a bejelentés pillanatában vidéki országjáráson vett részt, és a saját Facebook-oldalán megosztott videó alatti kommentmezőben volt kénytelen haladékot kérni a választóktól: „A részletekkel későbbiekben jelentkezünk. Most országjáráson. Hatvan, Gyöngyös, Eger, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló.”
Az a tény, hogy a szakminiszter csak órákkal később, az országjárás közben közzétett újabb bejegyzésben próbálta utólag pótolni a hiányzó szakmai tartalmat, miközben a kormányzati portálon továbbra sincs nyoma konkrét törvény- vagy rendelettervezeteknek, pontos látlelete a fordított sorrendű döntéshozatalnak. Ráadásul Hegedűs Zsolt utólagos magyarázata akaratlanul is a legkeményebb szakmai kritikát fogalmazta meg a saját minisztériumának elmúlt hónapjai ellen. Amikor ugyanis a miniszter a második bejegyzésében feketén-fehéren leírja, hogy a 2022-es szívhangrendelet „sok, krízishelyzetben lévő nőnek újabb traumát okozott, az abortuszok száma még nőtt is, vagyis az intézkedés szakmailag és etikailag nem megfelelő, illetve hatástalan volt”, azzal saját maga igazolja vissza a posztja alatt megjelent kritikus választói kérdést: miközben a szimpatizánsok az ígéretek betartását üdvözlik, a szakmai nyilvánosság joggal kéri számon, hogy egy bizonyítottan hatástalan, szakmailag és etikailag is védhetetlen rendelet ügyében miért kellett egyáltalán az egyházzal egyeztetni és hosszú hónapokat vesztegetni ahelyett, hogy a hivatalba lépés másnapján hatályon kívül helyezték volna.
A napi politikai krízismenedzsmenthez igazított döntéshozatal és az utólagos miniszteri tűzoltás azért különösen káros, mert képes szakmailag súlytalanítani egyébként helyes és régóta esedékes jogpolitikai célkitűzéseket is. Mert abban nincs és nem is lehet vita, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának kezdeményezése, az esemény utáni tabletta vénykötelességének eltörlése, a távoltartás szigorítása, az intim felvételekkel való visszaélés önálló bűncselekménnyé nyilvánítása, a beleegyezésen alapuló szexuális önrendelkezés rögzítése és a kapcsolati erőszak áldozatainak biztosított büntetőeljárási különleges bánásmód normatív szempontból üdvözlendő, európai mércével mérve alapvető lépések.
Egy modern, bizonyítékokon alapuló közigazgatásban azonban egy reform értékét nem a politikai szándéknyilatkozat nemessége, hanem három kemény szakmai mutató határozza meg: a klinikai racionalitás, az intézményi végrehajthatóság és a költségvetési fedezet. A csomag pedig – még Hegedűs Zsolt utólagos pontosítása után is – éppen e három területen mutat súlyos hiányosságokat.
Egészségügyi kormányzási szempontból ugyanis szembetűnő az önellentmondás: ha egy miniszter hivatalosan kimondja egy jogszabályról, hogy az szakmailag és etikailag nem megfelelő, akkor azt egy technokrata jogalkotásban nem „módosítják”, hanem eltörlik. Ehhez képest a kormányzat egy olyan felemás konstrukciót tart fenn, amelyben jogszabály kötelezi az orvost arra, hogy „egyszer, közérthetően és tárgyilagosan” felhívja a figyelmet a magzati életfunkciók megismerésének „lehetőségére” – miközben egy orvosi indikációval nem rendelkező eljárásnak semmilyen formában nincs keresnivalója az állami szabályozásban, a miniszter pedig külön nyomatékosítja, hogy a Családvédelmi Szolgálat eljárása és a terhességmegszakítás törvényi feltételei változatlanok maradnak, vagyis a sokat bírált kötelező tanácsadási rendszerhez és a gyógyszeres terhességmegszakítás (abortusztabletta) engedélyezéséhez nem mertek hozzányúlni.
Ugyanígy végrehajtási kérdéseket vet fel az esemény utáni tabletta új protokollja is: miközben a vénymentesség 14 éves kor felett komoly előrelépés, a kötelező személyes kiváltás és a gyógyszerész által végzett, a szexuális erőszak gyanújára is kiterjedő „négyszemközti konzultáció” figyelmen kívül hagyja a magyarországi patikák infrastrukturális valóságát, ahol elkülönített konzultációs helyiségek híján a diszkrét, négyszemközti kikérdezés a gyakorlatban aligha biztosítható.
Hasonlóképpen, az Isztambuli Egyezmény ratifikálása és a büntetőjogi szigorítások csak a jogi keretet teremtik meg: ha mögéjük a kormányzat nem rendel kötelező rendőrségi kockázatértékelési protokollokat, valós idejű ellenőrzési technológiát és dedikált költségvetési milliárdokat a krízisellátó kapacitások bővítésére, akkor a legprogresszívebb nemzetközi egyezmény is végrehajtási deficitbe ütközik.
Közpénzügyi szempontból pedig beszédes, hogy még a miniszter második, részletezőnek szánt posztjában is teljesen üresen maradt a jóléti pillér: a menstruációs szegénység elleni fellépés mérhető fiskális eszközök – célzott áfacsökkentés vagy finanszírozott közintézményi program – nélkül két általános mondatban merül ki, míg a várandós nők támogatásának megerősítése a meglévő „támogatási formák összehangolására” szűkül, ami a költségvetési tervezés nyelvén nem többletforrást, hanem zéró összegű adminisztratív átrendezést jelent.
A kormányzati kommunikáció pontosan érzékeli ezt a végrehajtási és szakpolitikai sebezhetőséget, ezért a választóknak kiküldött politikai körlevélben – amely a „TISZA-frakció 44 képviselőnőjének javaslatára” hivatkozva igyekszik szélesebb legitimációt adni a miniszterelnöki bejelentésnek – előre felépíti a politikai hárítást: „Lesznek, akik ideológiai háborút próbálnak majd indítani a döntések ellen. Lelkük rajta.”
Csakhogy a szakszerű, transzparens és előkészített államvezetés számonkérése nem ideológiai háború. Aki azt várja el, hogy a közhatalom gyakorlói zárják le a közéletet terhelő magánéleti konfliktusokat, tartsák tiszteletben az intézményi normákat, és a fontos alapjogi lépéseket ne személyes vitákra adott kommunikációs válaszként, hanem kidolgozott jogszabályokkal, végiggondolt ellátási protokollokkal és átlátható költségvetési sorokkal tegyék le az asztalra, az a modern európai kormányzás minimumát kéri számon.
A nők biztonsága, egészségügyi önrendelkezése és az áldozatvédelem működőképessége ugyanis túl komoly közügy ahhoz, hogy két felnőtt ember nyilvános csatározásában politikai pajzsként vegyék elő – miközben az illetékes szakminiszter Hatvan és Hajdúszoboszló között félúton előbb a kommentmezőben kér haladékot, majd saját maga bizonyítja be, hogy a hónapokig húzott politikai kompromisszum mögül még mindig hiányoznak a rendszerszintű végrehajtási és költségvetési garanciák. Ez a történet így végül kettős kormányzástani tanulsággal zárul: egyfelől bizonyítja, hogy Hegedűs Zsolt miniszterként nem volt képes megvédeni sem a tárcája szakmai autonómiáját, sem a bizonyítékokon alapuló orvoslás elsődlegességét a politikai alkukkal szemben, másfelől megmutatja, hogy a kormányban a szakminiszterek csupán végrehajtó titkárságként működnek, akiket a kormányfő bármikor félreállíthat, ha a napi politikai érdeke úgy kívánja.
Ez az én mércém és világnézetem – természetes, hogy egy szabad és sokszínű társadalomban nem kell mindenben egyetértenünk. Abban azonban talán közös az érdekünk, hogy a hangzatos szándékokból végre működőképes, emberéleteket védő valóság szülessen: őszintén kívánom Magyarországnak és a döntéshozó politikusoknak, hogy képesek legyenek felnőni ehhez a felelősséghez, és a gyakorlatban is meg tudják ugrani ezt a feladatot.
