(...)
Az egyik legnagyobb dilemma, amivel Magyar Péter minden bizonnyal küzd, az előző rezsim tagjai kooptálásának határa: azaz mennyire nyithatja ki az állami pozíciókat az orbáni állam (ismert) alkalmazottai előtt. (Egy másik, ezzel összefüggő, de névleg elhárítható -- mert az igazságszolgáltatásra tartozó -- kérdés, hogy az igazságtétel kire terjedjen ki, milyen döntések kerüljenek górcső alá, mettől számítson valami közpénzkárosításnak, büntethetőnek stb. Szerintem ez utóbbi határai is elmosódottak, mert a politika és a büntetőjog illetékességének határai azok, illetve a társadalmi várakozások óhatatlanul hatnak az eljárási és ítélkezési gyakorlatra, ezért ha nyilvánosan nem is, de a miniszterelnöknek ezekben is állást kell foglalnia. Ezzel most nem foglalkozom, mert még kevésbé értek hozzá, mint az előbbi kérdéshez.)
A magyar rendszerváltások hagyományosan -- kimondottan vagy kimondatlanul -- kompromisszumosak, lásd, nomen est omen: az 1867-es Kiegyezést. A kimondatlan kompromisszum része az ancien rezsimek kiszolgálói állományának (pl. az ún. kisnyilasoknak) az átvétele és hasonló pozíciókban való alkalmazása. (Más országokban se ritka ez, gondoljunk a nácik, a nagyvállalatok, vagy a Wehrmacht tagjainak átvételére Adenauer kormányzása során.)
A kompromisszumok határai teljesen esetlegesek,
az aktuális hatalmi érdekek szerint alakulnak akkor is, ha kimondott cél az ilyen. (Az 1988-199x-es rendszerváltás esetében gyakorlatilag teljes, mindenre kiterjedő kompromisszumról beszélhetünk. 2010-ben ellenben az államapparátusnak minden lényeges, sőt középszintű pozíciója is lecserélődött, de a másfél évtized alatt a gazdasági élet krémje is nagyrészt átalakult. A változás a legkevésbé a kultúrát érintette, mert itt a legnehezebb elhitetni az értékteremtést azok részéről, akik látványosan nem képesek rá.)
(...)