Az a politikai erő, amely nem képes koherens, összetett mondatokban megfogalmazni az ország vízióját, óhatatlanul a puszta színház felé tereli a diskurzust. Jean Baudrillard szimulákum-elmélete kel életre: a parlamenti vita már nem egy valós politikai valóságra referál, hanem önmaga üres másolata, egy szimuláció, ahol az újságolvasás mint néma ellenállás pontosan ugyanolyan performatív aktus, mint a miniszterelnök populista szólamai.
A dráma és a komédia határán egyensúlyozó politikai elit azonban egy alapvető tévedésben él:
azt hiszi, hogy a valóság a kommunikációs panelek és a Facebook-algoritmusok segítségével tetszőlegesen meghajlítható.
A diskurzuselméletek bűvöletében működő marketingcsapatok elfelejtik az anyagi realitásokat. A szociális hálón generált lájkok és a mesterségesen szított parlamenti hisztéria ugyanis nem bírnak ágenciával a materiális világ törvényszerűségei felett. A globális makrogazdasági folyamatok – a kőolaj és a földgáz világpiaci ára, a stagflációval küzdő európai ipari teljesítmény vagy a geopolitikai ellátási láncok sebezhetősége – merev, objektív struktúrák. Ezeket nem lehet retorikai fordulatokkal vagy fegyelmi büntetésekkel menedzselni.
Amikor a színházi függöny legördül, és a bamba tömegek számára gyártott abszurd narratívák szertefoszlanak, a politikai mező szereplőinek el kell számolniuk a materiális valósággal. A tiszta kommunikációra épített politikai egzisztencia törvényszerűen siralmas bukásra van ítélve, ha a kormányzás és a valódi válságkezelés intellektuális minimumát sem képes felmutatni. De, amíg ez kiderül, a károkozás mértéke felbecsülhetetlen - sajnos.
(...)