(…)
Bátornak lenni ma teljesen mást jelent, mint 1989 környékén, bátortalannak lenni viszont voltaképpen ugyanazt. Hallgatni, figyelni, kivárni és mérlegelni – a Kádár-korszak gyávaságát és torzulásait tovább cipeli a magyar társadalom. Ma, amikor az új kormány lényegében diktatúrát épít, intézményes törvénytelenségekkel sokkol, megnyirbálja a szabadságunkat, az a bátor ember, aki felemeli a szavát a hatalmon lévők ellen. A Szamizdat megszületése voltaképpen ennek a lelki folyamatnak a következménye. Elkezdtünk beszélgetni egymással, rájöttünk, hogy közös az asztal, közös a táplálék, és valamit tennünk kell, mert ha gyáván hallgatunk, lassan az egész társadalom a föld alá kényszerül, szalmaszállal szívjuk majd fentről a levegőt, és megköszönjük a mindennapi harminc ezüstöt, amelyet a bátortalanságunkért fizetnek odafentről.
Nem mindenki érti még, hogy bátornak lenni lelki alapállás dolga.
Hogy annak van igaza, aki egyszer azt mondta, egyetlen ember sem félhet egy másik embertől. Hogy tetteink, akaratunk, elmulasztott lehetőségeink az örökkévalóságban visszhangoznak, jó és rossz modellek sokaságát hagyjuk hátra, felelősségünk pedig a teljes környezetünkre kiáramlik. Bátorságunk azonban voltaképpen természetes, különösen, ha elfogadjuk, hogy a régi ember eleve bátor, a modern pedig hitvány és haszontalan. Intézményesített szótilalom, akaratelvétel idején ennek puszta kimondása is bátorság, hiszen mérges fecskendővel oltogatnak világszerte, és jaj annak, akit utolérnek, megkaparintanak, igájukba hajtanak.
(…)
