(…)
Ha a gépbe betápláljuk Picasso életművét, a gép létre tud hozni egy új, eddig még sosem létezett Picasso-festményt, felvonultatva a festő stílusjegyeit, imitálva ecsetkezelését, szín- és formavilágát. Picasso vizuális ismertetőjegyeit lefordítják a gép matematikai nyelvére, ezen a nyelven a gép hablatyol valamit, amit visszafordítanak képpé. Így jön létre az új Picasso-festmény. A hasonlóság olyannyira megtévesztő lehet, hogy még a legkörmönfontabb művészettörténészeket is átverheti. Csakhogy.
Csakhogy az igazi mű nem így születik. Mert a művész aktuális hangoltságában, amelynek terében a művet létrehozza, ott sűrűsödik gépbe táplálhatatlan sorsa, származása, népe történelme, neveltetése, tudása, érzései, hangulata. Mindez az ecset hegyén sűrűsödik össze. A művész szellemének sorsa a műben sül ki. A mű tükrözi vissza, ugyanakkor alakítja is a művész szellemi sorsát.
A tömeg tagadja a sorsot, mert gyűlöl minden egyedit.
Hisz abban, hogy minden magaslat hangyaként bemászható. Neki a reprodukált, a tömeges, az egyforma, az akárhányszor megismételhető kell, mert a tömegre minden, ami egyedi, veszélyes. Csak az egyén magaslatáról lehet látni, mennyire alacsony az ilyen élet. Az egyén állandóan sorsának kitettségében áll, ővele minden pillanatban a sors történik meg, a kiszámíthatónak és a kiszámíthatatlannak, az akartnak és a véletlennek, a végiggondoltnak és az ötletszerűnek, a diszkurzívnak és az intuitívnek, a szabadságnak és a törvénynek olyan drámai összjátéka, amelynek ő maga az egyszemélyes rendezője, színésze és nézője. Az egyén magaslatáról nézve a tömeg a szakadékban gomolygó horda, melynek sorsa a sorstalanság. Odafönt szellemek, alant nullák és egyesek hangyafolyama.
Az AI a tömegek vasárnapja. Működésében semmi nyoma nincs a kiszámíthatatlannak, a véletlennek, az ötletszerűnek, az intuitívnek, a szabadságnak. Az életnek. Előre programozott eltérés a megszokottól: fából vaskarika. Úgy vagyok a művészeti AI-jal, mint Kierkegaard Hegellel: lehet, hogy érdekes dolog, de engem teljesen hidegen hagy. A műveket emberek szülik, a szellem csillagos éjszakáján, amíg világ a világ. Ennek a hullámzó éjnek nem parancsolhatnak megállj holmi számok. Hiába zúg a horda egyre hangosabban, hogy: „éj, állj!”
(…)
