Borbás Barna: Feltette magának a kérdést: milyenek vagyunk mi, magyarok, és mitől lettünk olyanok, amilyenek vagyunk? Majd eltelt öt év, írt 700 oldalt. Meglett a válasz?
Gyurgyák János: Egyfelől született egy határozott válaszkísérlet, amely elmélyült történeti, szociológiai, néprajzi, közgazdaságtani kutatásaimon és elgondolásaimon nyugszik. Másrészt viszont – erre most kellett rádöbbennem – a történész eszközei igencsak korlátozottak, a történelemben ugyanis sosincs végleges válasz. Olyan ez, mint amire Arthur Koestler híres könyvcíme utal: nyílvessző a végtelenbe. Tényleg rászántam öt évet az életemből arra, hogy megértsem, mitől lettünk ilyenek. Történeti szempontból szerintem három tényező bizonyult döntőnek: Mohács, Trianon és az orosz megszállás. Egészen pontosan e hatalmi és politikatörténeti fordulópontok hosszú távú társadalmi hatásai.
– Hogy Trianon és az orosz megszállás máig hat, értjük. Mohácsot az illő évfordulós tisztelet miatt mondja?
– Egyáltalán nem. Mohács és az oszmán hódítás következményei bizonyos szempontból máig hatóan változtatták meg a magyar etnikum és társadalom sorsát. Az ezzel kapcsolatos újabb kutatások csupán az akkori hatalompolitikai realitásokat helyezték új megvilágításba.
A török megszállás, illetve az azt követő újjáépítés az ország déli részén gyakorlatilag megszüntette a magyar etnikum jelenlétét, a középső területen pedig a betelepítések és a spontán betelepülések etnikai szempontból egy színes, kaleidoszkópszerű képletet eredményeztek. A „szélek” pedig egyszer s mindenkorra elvesztek a magyarság számára.
Erről részletesen írtam könyvem A hely című fejezetében. Másfelől ‒ ezzel párhuzamosan ‒ Amerika felfedezése alapjaiban rendezte át Európa gazdasági és hatalmi viszonyait, megváltoztatva a korábbi, hagyományos kereskedelmi útvonalakat. Ennek következtében politikai súlypontok is máshová, a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződtek, és mindez alapvetően meghatározta ‒ az oszmán-török megszállástól függetlenül is ‒ az ország esélyeit és lehetőségeit. Magyarország ugyanis ‒ máig hatóan ‒ Európa perifériájára, kompország pozícióba került. S ne feledkezzünk meg a harmadik tényezőről, nevezetesen a nyugati kapitalizmus kialakulásáról sem, amely szintén alapvetően befolyásolta Magyarország, és tágabban a régió korlátozott lehetőségeit.
(...)
– A könyvben meglepő módon arra a következtetésre jut, hogy a rendszerváltás utáni társadalom szerkezete kétszer alakult át jelentősen: az államszocializmusból a kapitalista piacgazdaságba való átmenet során, illetve 2010-et követően. Ennyire jelentősnek tartja azt, ami az elmúlt 16 évben történt?
– Igen. Úgy látom, a rendszerváltás olyan, alapvetően külföldi tulajdonosi réteget hozott helyzetbe, amely nyilván egy szuverén országban minimum problematikus. Ezt nyilvánvalóan valamennyire csökkenteni kellett. Ezt szerintem Viktor jól ismerte fel, nagyrészt egyet is értettem vele. Csakhogy nem mellékkérdés, hogy milyen alapon nyúlunk ehhez. Itt történt szerintem a fő törés. Összekeveredett egy jogos, nagyrészt igazolható igény a saját politikai hátország felépítésének céljával. Utóbbi alapjaiban mondott ellent a tehetség, a rátermettség, a „megfelelő embert a megfelelő helyre” mindennél fontosabb elvének.
(...)
– A könyve bevezetőjében néhány mondattal utal arra, hogy mélyebb tapasztalatokat szerzett a mesterséges intelligenciával. Jókat vagy rosszakat?
– Ma még sokan nem látják, hogy a mesterséges intelligenciával egy új világ kezdődött. Olyan ez, mintha Gutenberg vagy James Watt korában élnénk. Szerintem ugyanis ez a technológia mindent fel fog forgatni.
Egy-két évvel ezelőtt még abszolút szkeptikus voltam. Írtam a saját dolgaimat, és azt gondoltam, hogy a mesterséges intelligencia ehhez nem tud semmit sem hozzátenni. Aztán már majdnem kész volt a Kompország, már csak csiszolgattam rajta, amikor a fiam azt javasolta, hogy ismerkedjek meg mélyebben ezekkel a programokkal, mert meg fogok lepődni. Akkor fogtam magam, és rögtön négy-öt platformban is elmélyedtem. Szisztematikusan végignéztem, hogy mit tudnak, nem általában, hanem konkrétan a szövegemmel kapcsolatban.
Beszélgetni kezdtem erről velük. Az első megdöbbentő tapasztalatom az volt, hogy ezek a programok nem értéksemlegesek. Mindegyiknek egy kicsit más értékei vannak, máshova helyezik a hangsúlyokat. Azután történt még valami. Az egyik programnak beadtam egy fejezetemet, és rákérdeztem különféle szempontok szerint. Előbb tartalmilag, utána pedig formailag, hogy mit gondol róla. Egyre mélyítettem a kérdések sorát, majd az egyik fordulóban egyszer csak megjelent a képernyőn: „Ugye Gyurgyák Jánossal beszélgetek?” Nem hittem a szememnek és elfogott a félelem. Ugyanis a nevem nem szerepelt az oldalakon, legfeljebb a lábjegyzetekben, de ott sem gyakran. A program tehát a szöveg alapján rájött, ki is vagyok én.
(...)
