Donald Trump szeptember közepén azt nyilatkozta, hogy Irán már nem bírja a háborús versenyt (a katonai nyomást és a teljes gazdasági blokádot), csak az amerikai félidős kongresszusi választásokig tudja húzni az ellenállást, Teherán elkeseredett taktikája az, hogy ha a kifulladása előtt produkált károkozásaival meg tudja győzni az amerikai választókat az amerikai hadműveletek eredménytelenségéről, akkor a szavazás meggyengítheti a republikánusok és velük együtt az elnök pozícióját.
Ha Iránnak sikerül kételyeket ébresztenie az amerikai közvéleményben – folytatta gondolatmenetét az amerikai elnök –, és a voksolás eredményeképpen a Kongresszus két házában demokratapárti többség lesz, akkor Amerika visszahúzódni kényszerül, nem tudja elérni az iráni rendszerváltást, ekképp Irán előbb-utóbb atomfegyver birtokába kerül, atomhatalommá válik, ennek pedig súlyos globális következményei lesznek.
A választást november 3-án rendezik – Trump logikája szerint tehát már csak másfél hónapig kell Irán kétségbeesett ellenlépéseit, az azokkal okozott fájdalmas veszteségeket átvészelni. Működnie kell ennek az elnöki stratégiának, hiszen a háború már fél éve tart, egy újabb elhúzódó közel-keleti háborút pedig – Afganisztán és Irak keserű történelmi tapasztalatai után – már nem lehet eladni az amerikai választóknak. Az idő más okból sem kedvez az elnöknek: második és egyúttal utolsó elnöki ciklusa 2028 végén lejár, így már csak két éve van cselekedni, ha politikai örökséget akar hagyni maga után.
(...)
Okok, amiért Irán erősebb a vártnál
Az izraeli titkosszolgálatok prognózisa az volt, hogy egy, a rezsimet megrázó közös amerikai-izraeli katonai beavatkozás megrendíti az iráni hadsereg ellenállóképességét, a teheráni vezetés bizonytalankodása pedig belső felkelést idézhet elő, ez a két tényező pedig együttesen a rendszer összeomlását válthatja ki. A CIA ezt a várakozást nem osztotta, és igazuk is lett: az iráni védelmi képességek a vártnál masszívabbnak bizonyultak, az erőszakapparátusnak pedig sikerült megfélemlítenie a társadalmat (mérések szerint az irániak túlnyomó többsége politikai változást szeretne), így a belső ellenállás sem erősödött fel.
A háború elhúzódásának fő katonai oka, hogy a decentralizált irányítású és a háborúra alaposan felkészült iráni hadsereg gerincét az elsöprő erejű amerikai légicsapásoknak és a haditengerészeti blokádnak sem sikerült megtörniük. Másrészt, lélektani szempontból különbség van a két szemben álló fél pozíciója között: Amerika egy távoli régióban akarja hatalmi befolyását erősíteni, míg az iráni rezsim számára a háború kimenetele egzisztenciális kérdés, ha vesztenek, végük, ezért a teheráni vezetés kész akár hatalmas gazdasági, katonai és politikai árat is fizetni a túlélésért.
Az iráni stratégia az, hogy távvezérelt drónok és precíziós rakéták segítségével célzott támadásokat intéznek a régióban állomásozó amerikai bázisok (lőszer- és üzemanyag-raktárak, parancsnoki létesítmények, repülőterek, légvédelmi és radarrendszerek) ellen, nagyon hatékonyan. A Brookings Institution elemzése szerint Irán kiismerte a hagyományos amerikai hadviselési modellt, az amerikai „előretolt helyőrségek” már nem tudják jól ellátni a feladataikat, sérülékennyé váltak, a célzott iráni rakétatámadások pedig azt mutatták, hogy Teherán fő stratégiai célja nem kevesebb, mint a regionális amerikai védelmi pajzs átlyukasztása. Ráadásul Irán és a vele szövetséges iraki, libanoni, jemeni fegyveres csoportok a szomszédos Öböl-menti államok, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Kuvait kritikus infrastruktúráit, sótalanító üzemeit és olajfinomítóit vették célba, ami óriási, a régión túlmutató károkat okoz.
(...)
Irán fél éve bizonyítja, hogy képes lezárva tartani a a Hormuzi-szorost, ez egy nagy geopolitikai ütőkártya és zsarolási potenciál Teherán kezében, bármikor képes ellenfeleinek fájdalmat okozni.
A háború kimenetele és tanulságai
Ahogy a bevezetőben említettük, Donald Trump retorikája az, hogy Irán az év végére erőforrásai végére ér, a fegyverkezési versenyben a kivárás amerikai babérkoszorút ér majd. Ezt majd meglátjuk, a jelen valósága viszont az, hogy egyik fél sem hátrál, a pakisztáni és a katari diplomáciai közvetítési próbálkozások sorra kudarcot vallanak.
Elemzők a jelenlegi patthelyzet miatt elhúzódó konfliktusra számítanak, amely súlyos kockázati tényezővé válhat Washington számára, hiszen két másik régióban is erős geopolitikai kihívások előtt áll, az iráni háború teljesen elszívhatja az erőforrásokat ezek elől: Oroszország egyre erősebben fenyegeti Európát, az ukrajnai háborút a Kreml nem akarja lezárni stratégiai céljainak elérése előtt, Kína pedig kivár, mi történik a két másik konfliktus-zónában, mielőtt lépéseket tenne csendes-óceáni dominanciájának további erősítésére.
Kína szerepe unikális: Irán (és Oroszország) stratégiai szövetségese, az Egyesült Államok új nagyhatalmi riválisa, amely számára Amerika beleragadása egy közel-keleti konfliktusba geopolitikai előnyöket ígérhet, hiszen Washington addig sem tud a kívánt mértékben a csendes-óceáni régióra koncentrálni. Mégis, az iráni háború Pekingnek, a világ legnagyobb kőolajimportőrének is hátrányos, hiszen saját energetikai utánpótlásainak nagy része is a Perzsa-öbölön, illetve a Vörös-tengeren keresztül érkezik a partjaihoz – egyiket az irániak, a másikat a húszik veszélyeztetik. Kína érdeke tehát az, hogy a háború ne zilálja szét a kereskedelmi útvonalakat, vagyis a korábbi status quo visszaálljon, de úgy, hogy az iráni rendszer fennmaradásával párhuzamosan az amerikai befolyás lehetőleg csökkenjen a Közel-Keleten.
(...)
