Az úgynevezett „nemzeti oldal” (azaz a FIDESZ-KDNP pártszövetség) 2026-os választási vereségét követően – a szokásos helyezkedések és köpönyegforgatások mellett – elindult a tizenhat évig regnáló hatalomhoz szorosabban vagy lazábban kapcsolódó beszélőfejek, ideológusok és aktivisták expedíciója a csúfos kudarc okainak felkutatására, felelőseinek megnevezésére, egyúttal a talpraállás esélyeinek latolgatása is megkezdődött. Alig három hónappal az eredmény után az előző kormány egyik ideológusának tartott Békés Márton a tőle megszokott dinamizmussal előrukkolt a mozaikjobboldal koncepciójával, amelyet – úgy tűnik, mint a tapraállás egyetlen járható útját –, kénytelen-kelletlen, mintha komolyabb kritika és aggályok nélkül fogadtak volna el és vettek át olyan szervezetek és aktivisták, újságírók, akiknek politikai emlékezetét – ezek szerint – túlbecsültük. A mozaikjobboldal mint stratégia alapvetően megfontolásra érdemes gondolat, és amint a kritikátlan és rapid elfogadásával nem értünk egyet, úgy csípőből elutasítása is szellemi renyheség volna. Az elgondolás lényege, hogy a karakterében, stílusában, hangsúlyaiban eltérő, ám jobboldaliként meghatározott csoportok és személyek, egy bizonyos meghatározott minimumban kapcsolódva együttműködjenek (a hatalom megszerzése érdekében, tesszük hozzá mi). Minthogy a Magyar Szemlének már a 2025. évi Kultúr- és politikai kereszténység különszáma a gyakorlatban is megvalósította a „mozaikjobboldaliságot” (értve ez alatt azt a deklarált szerkesztői koncepciót, miszerint széles világnézeti spektrumot felölelő szerzői gárdával dolgozott), és egyébként a fentebb említett sokszínűség mindig is az elvárt minimum volt, mi, akik a lap többé-kevésbé rendszeres szerzői vagyunk, megszólítva érezzük magunkat, amikor Békés Márton az eszmék kicserélésére hív.
Hitelességi deficit
Azzal együtt, hogy elismerjük egy elmélet létjogosultságát, nagyra értékeljük a beléfektetett szellemi erőfeszítést és időt, energiát szánunk rá – tehát a tartalommal foglalkozunk – nem kerülhetjük meg (nem tudjuk megkerülni, ilyen az emberi természet), hogy arról is szóljunk, honnan érkezett a sugallat.
Elejét véve a rosszindulatú belemagyarázásoknak: nem Békés Márton mint ember pedigréjét firtatjuk, hanem az egykori kormánypárt ideológusaként nyíltan vállalt politikai közösségéről mint eredetről kívánunk szólni. Ingatag lábakon álló analógiaként, kissé pikírt módon azt is mondhatnánk, hogy amennyiben az áprilisban megválasztott miniszterelnökkel kapcsolatban joggal hánytorgatják fel fideszes közelmúltját (még az egykori kormánypárt politikusai is), akkor a mozaikjobboldal kezdeményezője esetében pláne jogos a FIDESZ-KDNP múltjával foglalkoznunk, a kettőt – bizonyos fenntartásokkal – összemosnunk (minthogy ezt önmaga megtette korábban).
(...)
Végezetül egy stratégiai, de még inkább: morális problémára hívjuk fel a figyelmet a mozaikjobboldal kifejezés, és általában az egész törekvés kapcsán. Az exkluzív megfogalmazás pontosan ugyanabba a helyzetbe navigálja e kirakós piktorát, amely soha nem látott társadalmi elutasítottsághoz vezetett áprilisban, és korábban már kisajátította pártjának a nemzetet („A haza nem lehet ellenzékben!”). Amennyiben Békés Márton komolyan veszi Németh László intelmeit, s nem csupán egy kortárs politikai narratíva intellektuális aládúcolásának eszközéül használ – számára – vállalható passzusokat, akkor a sajátos magyar fátum, a harmadik út szívből jövő igenlésén, a nemzet egyesítésén fáradozna, melynek egyaránt részei: a kritikus, a parádés, az anekdotázó, a vívódó, de még a híg magyarok is. Baloldaliak és jobboldaliak is. Igazunk alátámasztására elegendő csak arra utalnunk, hogy az egész életében következetesen baloldali és mindig kritikus dr. Schiffer András rendszeresebb és megbecsültebb vendége bármelyik fideszes fórumnak, mint saját beszélőfejei. Komoly kétségeink vannak afelől, hogy nélkülözheti-e a nemzet a meglátásait.
A dolgozat írása idején elevenítette fel Mező Gábor közösségi oldalán Csurka István Néhány gondolat című, 1992-ben megjelent írását, és érdemes idecitálnunk az alábbi részletet: „Azt sem tettük világossá, hogy amikor egy időre együttműködtünk a nemzeti reformkommunistákkal, akkor az MSZMP-nek egy majdnem hasonló módon üldözött, kirekesztett részével, nemzeties részével működtünk együtt, és ezt a szövetséget is éppen az említett bolsevista uralmi Hálózat ellen kötöttük, az ahogy lehet elve jegyében. Ma a nemzeti erők mindegyik oldalon, a »jobbon« is, a »balon« is szét vannak forgácsolva. Nemcsak azért, mert ügyesen egymásra uszítottak bennünket, hanem azért is, mert bennünk nem volt meg az összefogásra való készség. Nem vette észre senki ezt a nagy veszélyt, ami a szétforgácsolódásban rejlik.” Ezek a sorok nem szorulnak magyarázatra, világos beszéd. A mozaik-stratégiát ennek megfelelően nem jobboldali vagy konzervatív elemek között kell érvényesíteni, hiszen – erre céloz fejtegetésünk – ott megvannak, meg kellene legyenek az evidenciának számító alapvetések; nem, a stílus és hangsúlybeli eltéréseket a baloldal részigazságaival kell összehangolni. Ám amíg eddig eljutunk – nem tudjuk hogyan –, el kell számolni a hitelességi deficittel, amellyel kapcsolatos aggályunkban, a mögötte rejlő indulatban Csurka István vallomásba oltott intelmének tehetetlen tudomásulvétele zeng. Azt mondják, egy embert háromszor lehet becsapni: először, utoljára és soha többé. Az elsőn túl vagyunk.
