(…)
Nemcsak azért nem bukik/bukhat Merz, mert az utódjelöltek egói sérülnének a nagyban a német szociáldemokrata párt által Olaf Scholz kancellársága alatt a zöldpárttal együtt elkövetett romhalmazától, hanem mert egyrészt nincs is még itt az ideje, másrészt meg azért az ilyesmi elég idegen a német politikától, pláne a legtöbb német életfelfogásától. Visszamehetünk akár a Nibelung-hűség 20. század elején népszerűsített fogalmához is: a németek ha utálják is Merzet, díjazzák az olyan figurákat, akik sziklaszilárdan kitartanak a véleményük mellett, és ellenszélben is végigcsinálják a terveiket, megmutatva, hogy végül igenis nekik lesz, lehet igazuk.
Amikor Friedrich Merz a választás estéjén az eredményeket még nem teljesen ismerve kiállt a sajtó elé, közölve, hogy folytatja kancellárként és pártelnökként is a reformokat, mert az autoriter tendenciák mérge ellen ez volna a hatásos ellenszer, egyrészt a német mentalitásnak erre a tulajdonságára apellált, másrészt előre lecsendesítette a pártját: nektek most kuss van,
ha jó voltam nektek 2025-ben, hogy négy évre elvezessem az országot, akkor lesztek szívesek végigcsinálni ezt velem.
Valamennyire működik is Merz terve: a Spiegel például a Merz következetessége iránti tiszteletről írt a választás kapcsán – más kérdés, hogy az ilyen véleményekben a kancellária és bizonyos lapok egészségtelen közelsége is közrejátszhat, de ez nem berlini sajátosság, láttunk ilyet a Fidesz alatt és vélhetjük felfedezni a Tisza alatt is.
(…)
