A pojáca nem bohóc. A bohóc tudja magáról, hogy bohóc. A pojáca nem tudja, hogy pojáca. A politikában is vannak pojácák, kisebb és nagyobb rangúak.

A pojáca mindig ott van, ahol kamera villan. Nem feltétlenül azért, mert mondanivalója van, hanem mert megtanulta: a figyelem önmagában is érték, akkor is, ha nincs mögötte tartalom.

Ismerjük a típust. Reggel még patetikus államférfi, délután influenszer, este pedig már saját maga paródiája — csak éppen ezt ő nem veszi észre. Nem feltétlenül hazudik. Egyszerűen nem tesz különbséget aközött, amit gondol, és aközött, amit a közönség hallani akar. Kaméleon, csak a színeváltás mögött nincs bőr, csak jelmez.

A figyelmet összetéveszti a támogatással.

A provokációval helyettesíti az érvelést.

Mindenből jelenetet csinál.

Nem válaszol, hanem visszavág.

A következetlenséget is előadássá alakítja.

Megveti a szabályokat, de szereti, ha neki kedveznek.

A kritikust ellenséggé, a rajongót közönséggé teszi.

A következményeknél hirtelen komoly lesz. A sértés csak vicc volt, a tévedés félreértés, a kudarc mások hibája – állítja.

A pojáca szabadon rögtönöz, a számlát viszont rendszerint más fizeti.

Nem azért veszélyes, mert nevetségessé teszi a politikát. Hanem azért, mert előadássá fokozza le. A közönség figyel, a szereplő produkálja magát, a közös ügy pedig vár a függöny mögött.

Hódítanak a politikai pojácák. Mindenfelé.

Lehet nekik tapsolni, és lehet szörnyülködni.

Van azonban egy harmadik lehetőség is.