A pojáca nem bohóc. A bohóc tudja magáról, hogy bohóc. A pojáca nem tudja, hogy pojáca. A politikában is vannak pojácák, kisebb és nagyobb rangúak.
A pojáca mindig ott van, ahol kamera villan. Nem feltétlenül azért, mert mondanivalója van, hanem mert megtanulta: a figyelem önmagában is érték, akkor is, ha nincs mögötte tartalom.
Ismerjük a típust. Reggel még patetikus államférfi, délután influenszer, este pedig már saját maga paródiája — csak éppen ezt ő nem veszi észre. Nem feltétlenül hazudik. Egyszerűen nem tesz különbséget aközött, amit gondol, és aközött, amit a közönség hallani akar. Kaméleon, csak a színeváltás mögött nincs bőr, csak jelmez.
A figyelmet összetéveszti a támogatással.
A provokációval helyettesíti az érvelést.
Mindenből jelenetet csinál.
Nem válaszol, hanem visszavág.
A következetlenséget is előadássá alakítja.
Megveti a szabályokat, de szereti, ha neki kedveznek.
A kritikust ellenséggé, a rajongót közönséggé teszi.
A következményeknél hirtelen komoly lesz. A sértés csak vicc volt, a tévedés félreértés, a kudarc mások hibája – állítja.
A pojáca szabadon rögtönöz, a számlát viszont rendszerint más fizeti.
Nem azért veszélyes, mert nevetségessé teszi a politikát. Hanem azért, mert előadássá fokozza le. A közönség figyel, a szereplő produkálja magát, a közös ügy pedig vár a függöny mögött.
Hódítanak a politikai pojácák. Mindenfelé.
Lehet nekik tapsolni, és lehet szörnyülködni.
Van azonban egy harmadik lehetőség is.
