Fegyir Sandor, Ukrajna Budapestre akkreditált nagykövete több posztban is megemlékezik 1956-ról, amit minden esetben párhuzamba állít hazája Oroszország ellen viselt háborújával.
Az emlékező írásaiban nagyon erős állításokat tesz az ukrán részvételről a magyar szabadságharc oldalán:
„Az Ukrán Felkelő Hadsereg egykori emigrációs tagjai több zászlóaljat hozott létre önkéntesekből, akik Budapestre vonultak és részt vettek a szovjet megszálló csapatok elleni harcokban.
Megvédték a Dunán átívelő hidakat, amelyek a magyar főváros két részét – Budát és Pestet – összekötik. Legtöbbjüket megölték.”
Azt nem részletezi, hogy a hírhedt UPA emigrációs alakulatai hol gyülekeztek, hogyan és milyen útvonalon jutottak el a magyar fővárosba. A Reakció által megkérdezett történészek sem tudtak példát mondani a nagykövet által hivatkozott ukrán szerepvállalásra a felkelők oldalán.
Ukrán zászlóaljak a forradalmárok oldalán?
Egy zászlóalj szintű katonai egység jellemzően 300 és 1000 közötti katonából áll. Fegyir Sandor közlése („több zászlóalj”) alapján itt legalább 600 ukrán fegyveres önkéntessel kéne számolnunk. Mivel a harcokban részt vevő magyar forradalmárok számát 2500-5000 főre teszik a történészek, ezért ennyi harcedzett katonának meghatározó szerepe kellett volna, hogy legyen az összecsapásokban és a kortárs beszámolókban – ilyenből azonban egyetlen példát sem ismerünk. Sandor állítása szerint a legtöbbjüket megölték, ez több száz halottat jelentene. Ez a KSH összesítése szerinti nagyjából 2000 budapesti áldozatnak jelentős részét tette volna ki.
Az ukrán nagykövet alighanem Jurij Kiricsuk 1991-ben megjelent, Az UPA története című könyvéből veszi korábban sokszor cáfolt állításait. A cáfolatok közül tudományosan a legalaposabb a magyar Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és az ukrán biztonsági szolgálat levéltárának együttműködésében készült Visszhang: Az 1956-os magyar forradalom és az ukrán társadalom a KGB dokumentumainak tükrében című kötet. A 2022-es forráskiadvány magyar nyelvű tanulmánya egyértelműen fogalmaz:
„Az OUN KR fent ismertetett dokumentuma cáfolja azt a mítoszt, amely szerint
az UPA egykori tagjaiból önkéntes alakulatokat toboroztak az emigrációban, amelyek állítólag részt vettek volna a szovjet csapatok elleni budapesti harcokban, ezek során pedig a dunai hidakat védelmezve állítólag mindannyian elestek.
A Budapestet védő ukrán felkelőkről szóló legendát, amely időről időre felbukkan a médiában, mindeddig semmilyen dokumentum nem erősítette meg.
Látható, hogy az ОUN nem csak a magyar felkelőket segítő önkéntes alakulatok toborzása ügyében nem tett semmiféle gyakorlati lépést, de még arra is alkalmatlannak bizonyult, hogy a magyar forradalom támogatása céljából széles körű mozgósítást szervezzen emigrációban élő tagjai körében.”
A dicstelen valóság: a barikád másik oldalán
Annyiban igaza van a nagykövetnek, hogy számos ukrán katona vett részt az '56-os harcokban – épp csak a Vörös Hadsereg oldalán, szovjet parancsnokság alatt. A 128. gárda-lövészhadosztály a szovjet Kárpáti Katonai Körzetből érkezett Magyarországra 1956 októberében. A hadosztály parancsnoksága Munkácson működött, további alakulatai Ungváron, Beregszászon, Szolyván és Perecsenyben állomásoztak. Teljes feltöltött állapotában mintegy 7500 főből állt, a Szovejetunióban jellemző módon többnyire nem helyi, hanem a birodalom más részéről érkező katonákból. Nagy Artúr elemzése szerint a Budapesten elesett 707 vöröskatona közül 154-en születtek az Ukrán SZSZK területén (közülük 77-en a túlnyomórészt ukrán etnikumú Nyugat- és Közép-Ukrajnában).
Györkei Jenő és Horváth Mihály Szovjet katonai intervenció című művükben a következőket írják,
- Október 23-án 19.45-kor elrendelték a 128. és a 39. hadosztály harci riadóját, egyúttal utasították őket a szovjet–magyar határ átlépésére.
- A 128-asok 315. lövész-gárdaezrede előrevetett osztagként kapott feladatot a főerők bevonulásának biztosítására.
- A csapatok éjfél és 24. reggel 7 óra között lépték át a határt.
Előretolt egységeik október 25-én este érték el Budapestet. A november 4-i támadás során Budán vetették be őket a magyar ellenállás felszámolására, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum összefoglalója a Moszkva tér, a Gellért-hegy és a Citadella megszállását emeli ki.
A 128. hadosztálynak máig tartó relevanciája is van, ugyanis a mai ukrán 128. önálló kárpátaljai hegyi rohamdandár az 1956-ban Magyarországon bevetett szovjet 128. hadosztály átalakításain keresztül jött létre. Ez ma az egyik legharcedzettebb alakulat az ukrán–orosz fronton.
Ne süssenek ukrán kalácsot magyar tűznél!
A korábban idézett tanulmányban erőteljesebb, máig érvényes állítások is szerepelnek. A nacionalista emigráns szervezet 1956-os forradalmi utasításairól ezt írták:
„Az OUN tagjai ezzel egy időben azt a feladatot kapták, hogy tartózkodási országukban a helyi magyar közösségekkel közös utcai tüntetéseket szervezzenek, amelyek során kifejezik a magyar forradalom iránti rokonszenvüket és hangsúlyozzák a közös szovjetellenes összefogás létrejöttét.
Ugyanakkor az utasítás arra is felszólította az OUN képviselőit, hogy
a magyarországi eseményeket ne próbálják felhasználni az ukrán kérdés megoldásának előmozdítására: »ne süssenek ukrán kalácsot magyar tűznél«,
ehelyett elégedjenek meg az »Ukrajna felszabadításáról« szóló követelések terjesztésével.”
A Budapesten harcoló UPA-zászlóaljak történetével szemben az emigráns ukrán szervezetek szolidaritása tehát dokumentálta, a kettő összemosása azonban csak propagandacélokat szolgál.
Az UPA százezres népirtása Lengyelországban
Az UPA története nem csak a szovjetellenes harcról szólt, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének banderista szárnyával, az OUN–B-vel együtt lengyel civilek tömeges meggyilkolásáért is felelős. A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) összefoglalója szerint az ukrán nacionalisták 1943–1945 között mintegy százezer lengyelt öltek meg Volhíniában, Kelet-Galíciában és a környező térségekben. Az intézet a bűncselekményeket népirtásként minősíti.
A vérengzések egyik csúcspontja az 1943. július 11-i „véres vasárnap” volt: az IPN adatai szerint az UPA egységei 99 lengyel települést támadtak meg összehangoltan. Nőket, gyerekeket és időseket is meggyilkoltak; több helyen a templomokban, mise alatt támadtak az áldozatokra. A lengyel megtorló akcióknak szintén voltak ukrán civil áldozatai: az IPN egy másik összefoglalója mintegy tízezer ukrán halottról ír.
Nem csak történelem
A történelmi örökség ma is súlyos politikai konfliktusforrás. Miközben Ukrajnában az UPA-t sokan a függetlenségi és szovjetellenes küzdelem jelképének tekintik, Lengyelországban elsősorban a lengyel lakosság elleni tömeggyilkosságokkal kötik össze. Diplomáciai válság lett belőle, hogy Zelenszkij májusban az „UPA hőseiről” nevezett el egy katonai alakulatot, Karol Nawrocki lengyel elnök ezt követően megfosztotta az ukrán államfőt Lengyelország legmagasabb állami kitüntetésétől. A két ország viszonya augusztusban éleződött ki újra, amikor a Nemzeti Panteonba is vitatott történelmi szerepű ukránokat válogatott be Kijev.
A vita egyik legérzékenyebb kérdése az áldozatok maradványainak feltárása, azonosítása és méltó eltemetése. Az exhumálások ügyében ugyanakkor történtek előrelépések. A lengyel IPN 2026 nyarán újabb volhíniai feltárásokról számolt be, október 14-én pedig Lvivben találkoztak a két ország nemzeti emlékezetintézeteinek vezetői – ilyen közvetlen vezetői munkatalálkozóra 2018 óta nem volt példa. A megbeszélésen az exhumálásokról és közös kutatási lehetőségekről is tárgyaltak.