Hegyi Zoltán írása
A kertember – 58. rész
A kertember fogta az eleséges vödröt és lesétált az alsó kis tóhoz. Tavacska volt az csupán, egy kimustrált kádból készült, de egyébként komfortos, növényekkel díszített, körülötte rózsák és levendulák.
Immáron három aranyhal lakott benne, három hala volt az öreg királynak.
Beleszórt egy maréknyit a színes bogyókból, leült a székre és várt. Pontosan olyan volt az a szék, mint amilyenen gyerekkorában sokat üldögélt a hűvösvölgyi Balázs vendéglő kerthelyiségében a szüleivel, az 57-es buszra várva. Nehéz, vasvázas, kopottas lécekkel. Nagy málna, esetleg egy bambi, ez volt még, meg hatalmas gesztenyefák. A várakozás előtt az 56-os villamoson utaztak, végig a Vörös Hadsereg útján, el a sárga ház előtt, de a kertember csak jóval később tulajdonított jelentőséget ennek. Akkor még gyerek volt, nagyon gyerek, és ott gyerekeskedett a környéken, bebarangolva először Máriaremetét, Budaligetet, majd lassan, fokozatosan Pesthidegkutat, Nagykovácsit és Solymárt is.
A hegy a kis faház felett vadregényes volt, tele rejtélyekkel. A barlang szűk nyílása és félelmetes mélye, a patak csobogása, amelyre gátakat építettek a barátaival, a hódok titkos társaságával, az Ördög árka. Az íjakat mogyoró vesszőkből hajlították, a nyílvesszők végét szurokba mártották, meggyújtották és úgy lőtték ki az ellenség irányába, amikor hadiösvényre léptek. Ellenség bármiből és bárkiből lehetett, és ahogyan harci színekre mázolva előpattantak a sátrukból, nagyjából úgy festhettek, mint amikor elszabadultak a kölykök a Legyek urában.
A kertember később belátta, nem sok választotta el attól, hogy belépjen egy fiatalkorúak számára fenntartott javító-nevelő intézet kapuján,
és egészen más fordulatot vegyen az élete.
Békeidőben a máriaremetei templomkertben fociztak vagy a vendéglő mögött lógtak, ahol sváb bálokat tartottak és búcsúk idején műanyag cigarettákat is lehetett kapni, amiknek a végére izzó parazsat festettek a gyártók. Táncoltak hát az Ördög árkának oldalában, a szakadék szélén, de végül mindent megúsztak kisebb-nagyobb sérülésekkel, és a kertember az Úr akaratából megöregedve üldögélt a kád előtt és bámulta a halakat.
A víz kristálytiszta volt, átlátszó, tehát mint egy nem túl jól felépített hazugság, és a halak – úgy tűnt – egy helyben „álltak” a kavicsos mederben. A legöregebb hal (Pista bácsi) kezdte el az étkezést, majd az Új Hal (tavalyi eresztés, csak rajta maradt a név) is nekilendült; aztán a legkisebb, HAL 2026 is felbátorodott. Hierarchia – vélte a kertember – mint a tradíció rendjében, azonképpen a lenyűgöző, kőszívű természetben.
Feltápászkodott és beleszagolt a valószínűtlenül csodás októberbe.
Így ment ez már hetek óta: az ég olyan kék volt, mint egy görög sziget felett szokott,
a Napocska átforrósította a hátán a pulóvert, a színek és a fények mindent vittek, akár az angyalok az evangéliumot. Így aztán rákapott arra, hogy a Nap járását követve dolgozzon vagy éppen merengjen a kertben. Kint írt és olvasott, mindig ott, ahová a legjobban sütött a Nap; néha becsukta a szemét és felé fordította az arcát, és valami köszönetfélét morgott. A macskáktól tanulta ezt a rituálét, amit átvett az öreg kutya is, majd ő maga is, és jókat derültek egymáson.
Nyáron is volt valami ilyesmi, csak éppen fordítva: árnyékot, enyhülést keresve táncolták végig a kertet, de ez most sokkal jobb így, a vágyaknak jobban megfelelő. Lassan újra kizöldellt a fű, virágot bontottak a kora tavasszal elfagyott leanderek; és akadt néhány szem füge is, amikért a kertember ádáz küzdelmet vívott a hangyákkal és a darazsakkal. Megint talált egyet és arra gondolt, hogy ha mindez így maradna,
karácsonyra termést hozna az a néhány tő paradicsom, ami csodával határos módon túlélte a pokoli nyarat.
A kert aljában bocskoros csiperkék bújtak elő félénken. Ha nem sikerül megtermelni az eltenni valót, hát mást küld helyette a Teremtő. A legszebb nevű növény, a vérehulló fecskefű boldogan virított a nyári konyha tövében. A nagyobbik, a Tündér-tó fölött szitakötők vigadtak.
A napokban két őz is meglátogatta azt a tavat: néha szünetet tartottak az ivásban, olyankor a tőlük mintegy tíz méterre lévő kertembert és a feleségét fürkészték érdeklődve.
– Lassan megágyazhatsz nekik a szobában – mondta a kertember a feleségének,
és átadták magukat a pillanat derűjének, noha az őzbűnözés nyomai jól láthatóak voltak abban a kertben, ahol milliónyi életke teljesítette folyamatosan a rá szabott feladatot.
Előző rész:
Nyitókép: illusztráció, fiúk az Ördög-ároknál a hatvanas években (forrás: Fortepan)