Hegyi Zoltán írása
A kertember – 57. rész
A kertember keresve sem találhatott volna magának kellemesebb állapotot. A kertben ült egy nyitott ámde fedett pavilonban és hallgatta a csendes, áztató eső cseppjeinek kopogását a feje felett. Előtte tányérban zúzapörkölt, mellette kenyér, kovászos, az a lyukacsos fajta, amit még nézni is jó, nemhogy törni vagy szelni. A zúzák régebben különféle kacsákhoz tartoztak.
Kifakult kék nadrágot viselt a kertember, olyasfélét, amit régebbi korok tanúi cejgnadrágnak neveztek. Lengyel gyártmány és a lengyelek egyre erősebbek a divatiparban. Utcai viseletből minősült át munkaruházattá. Felülre egy argentín focimezre esett aznap a választása, valamint egy színben mindkettővel harmonizáló mackó felsőre.
Néhány perccel a fentebb körülírt helyzete előtt érkezett meg az akácosból, ahol megkezdte a téli tüzelő összegyűjtését. Előző nap leugrott a Balatonra egy idei búcsú úszás erejéig. Harmincegy fok volt, a víz huszonháromra melegedett fel, turista egy szál se. A lépcsőket még nem húzták ki a vízből, de a büfé már bezárt.
A kertember három hattyú társaságában hanyatt feküdt a csillogó hátú hullámocskákon, csukott szemmel és boldogan.
Másnapra a levegő lehűlt húsz fokra és az eső azután eredt el, hogy elrendezte a felfűrészelt fát és elrakta a szerszámokat. A zúzapörköltbe a legszükségesebb hozzávalókon túl ezúttal került egy kis csili, némi gyömbér és fokhagyma is.
A kertember amikor csak lehetett, alkalmazta ezt a gasztronómiai szentháromságot, és most újra eljött a pillanat. A portobello gombáé is, de ezt akár a véletlen számlájára is írhatjuk, mert egyikük kimaradt a rántottába masírozó kontingensből. Nem valamiféle hajánál fogva előrángatott újraértelmezés volt ez, inkább valami genetikai örökség: ételt nem dobunk ki és passz.
Egyébként meg kimondottan szerette a portobellót, már a nevét is,
egy szép kikötőre emlékeztette, ahol sirályok lopkodják a bámészkodók szendvicseit és nyikorognak a vitorlások.
A színét is kedvelte, ami olyan, mint egy szépen lebarnult nő mondjuk ugyanabban a kikötőben, meg azt is, hogy jó nagy feje van, akár a kedvenc kandúrjának, Don Egériónak.
Jóízűen falatozott, közben újságot olvasott, betűket papírról. Aztán illendően megköszönte az ételt és az italt annak, aki adta, és annak is, aki főzte. Rágyújtott egy cigarettára és a háta mögött a Csodakúttal az előtte elterülő Tündér-tó felületén szaladgáló molnárkákat fikszírozta egy ideig.
Aztán a tó mögött lobogó árpádsávos szélzsákot nézegette egy darabig. Északi-északnyugati – állapította meg, mire a vendégház mellett hajladozó aranysárga napvirágok helyeselve bólogatni kezdtek. Rozmaring illatát érezte, ami nem érte meglepetésként, tekintve, hogy vagy negyvenen álldogáltak az orra előtt a gyökereztető üvegekben.
Kitisztult a levegő, szemben a hegy olyan éles kontúrokat növesztett magának, mint a születése óta eltelt évmilliók során talán még soha.
A Balaton még nem is olyan régen, úgy százötven évvel ezelőtt még kiért egészen a lábáig.
Az volna jó, lagúnákban csónakázni és a teraszról pecázni, de olyan már soha többé nem lesz, a tavat börtönbe zárták, a modern kor korifeusai és farizeusai eldobták a kulcsot.
A kertember felállt és elballagott egy fügéért, aztán visszaült. Egy óra múlva, amikor az eső elállt, lement a kert végébe kaszálni. A kasza halkan suhogott, és a kertember olyan mozdulatokkal járult hozzá a szinte háborítatlan reformkori táj szépségéhez, mint David Bowie a pantomimes korszakában.
A kert alsó fele nagyrészt úgy nézett ki, mint egy sivatag egy életlen polaroid képen,
de néhány négyzetméternyi gaz szemmel láthatóan remekül érezte magát a pusztító szárazságban. Ennek a hőbörgésnek vetett most véget a kaszás, farzsebében mobiltelefon helyett fenőkővel.
Erősen rövidülnek a nappalok – állapította meg a munka végeztével –, de talán szép hosszú őszünk lesz. Legalábbis a balkáni gerlék újra ágacskákkal a csőrükben fontoskodnak a kert felett, ami az ismételt fészekrakás jele, és ők csak tudják.
Az estéli harangszó már sötétben érte a kertembert, és amikor a kisharang is elhallgatott, a szőlősorban felbődült az első szarvas.
