Kolozsvár falansztere – mi marad az emberből távlatok nélkül?

Majdnem kereken öt évet éltem Kolozsváron. Ez idő alatt sokat bolyongtam a város szocreál lakónegyedeiben, főként a Mărăști, a Mănăștur és a Grigorescu tömbházrengetegeiben. 

Aki járt már ezekben a terekben, tapasztalhatta, hogy van bennük valami megfoghatatlanul nyomasztó. Az egymás mögött sorakozó, szürke betonhomlokzatok, az egyforma ablakok, a beláthatatlan házsorok és az épületek közé szorított, gazdátlannak tűnő terek valami egészen sajátos idegenséget árasztanak. Az ember megy utcáról utcára, de mintha nem jutna sehová. Nincs valódi középpont, nincs hova megérkezni, és sokszor még a tekintet sem talál olyan pontot, ahol megpihenhetne.

A Mărăști-negyed ráadásul különösen súlyos jelentést hordoz.

Nagy része ugyanis az egykori kolozsvári Hóstát helyén épült fel, ahol évszázadokon át egyedülálló, földművelésből élő közösség lakott. A hóstátiaknak saját gazdaságaik, hagyományaik és belső közösségi rendjük volt. Terményeikkel bejártak a város piacára, életük pedig szorosan kötődött az általuk megművelt földhöz. Nem állítom, hogy maga a földi paradicsom lehetett, de egy olyan, szervesen kialakult világ, amelynek rendje a közösség történetéből, munkájából és hagyományaiból nőtt ki. 

Aztán a hatalom ezt a világot módszeresen felszámolta. A kollektivizálás és a városrendezés során a hóstátiakat megfosztották földjeiktől, gazdaságaiktól, otthonaiktól – és korábbi életformájukkal együtt társadalmi önazonosságuktól is. A valaha gondosan művelt kertek és porták helyére lakótelepeket emeltek, a hajdani lakókat pedig – már aki nem dobta el magától az életét – pár négyzetméteres panelekbe zsúfolták. 

Nehéz ennél szemléletesebb képet találni arra,

mit jelent, amikor egy eszme az embert nemcsak tulajdonától, hanem a világban elfoglalt helyétől is megfosztja.

Ugyanakkor van ebben valami hátborzongatóan következetes. A rendszer építészete pontosan ugyanazt az emberképet tükrözte, amely a társadalomszervezését is meghatározta: hogy az ember elhelyezhető, besorolható, szabványosítható, az élete pedig egy előre kialakított rendhez igazítható, anélkül, hogy különösebben tekintettel lennénk mindarra, ami egyedivé és emberivé teszi. 

Persze a lakhatás valós szükséglet volt, és ezek a tömbházak sokak számára valódi otthont jelentettek és jelentenek ma is, és nyilván a brutalizmus sem azonos csupán a szocreál blokkházépítészettel. 

Engem valamiért mégis foglalkoztat az a rideg építészeti nyelv, amelyben a tömeg, az ismétlődés és a nyers anyag szinte teljesen maga alá rendeli az emberi léptéket.

Ami a leginkább megrendít ezekben az épületekben, az nem is egyszerűen a szépség hiánya,

hanem valami nehezebben megfogható, metafizikai természetű hiány. Például nem tudom felfedezni bennük azt a törekvést, hogy az anyag túlmutasson önmagán. 

Egy gótikus templom függőleges vonalai felfelé vezetik a tekintetet, egy középkori kolostor kerengője szabályozott teret ad a belső szemlélődésnek, de még egy egyszerű parasztház arányaiban, anyagaiban és környezetéhez való viszonyában is megmutatkozik valami az ember és a teremtett világ összetartozásából. 

Itt viszont a beton mintha csak önmagáról beszélne, mintha minden jelentése kimerülne az anyagban, a funkcióban és a szükségletben.

Semmi nem akar felragyogni belőle, semmi nem akar több lenni annál, ami. Tudom, hogy Isten szépségét nem lehet egyetlen építészeti stílushoz kötni, és azt sem gondolom, hogy a transzcendens jelenléte a díszítettségen múlna, sőt, a legmélyebb szépség olykor éppen a végtelen egyszerűségben válik érzékelhetővé. A különbség talán inkább abban áll, hogy az egyszerűség hagy-e teret a titoknak, vagy mindent kimerít abban, ami látható, mérhető és hasznosítható.

Mégis, minden idegenkedésem ellenére időnként visszavágyom ezekbe a betonrengetegekbe. Nem úgy vonzanak, ahogy egy szép táj, egy rendezett arculatú városrész vagy egy szakralitást sugárzó templom, hiszen nem érzem bennük azt a harmóniát, amiben otthonosságra találnék. 

Inkább valami különös, szinte kellemetlen kíváncsiságot ébresztenek bennem;

mintha közelebbről szeretném megvizsgálni azt, ami ennyire idegen mindattól, amit szépnek, igaznak és emberinek ismerek. 

Van valami zavarba ejtő abban, hogy az ember olykor éppen ahhoz vonzódik, amitől a leginkább idegenkedik. Talán azért is, mert ezek a terek meglepő pontossággal képesek visszatükrözni bizonyos belső állapotokat. 

Az ember belső világában is léteznek ilyen lakótelepek: amikor a napok egymás mellé sorakoznak, mint az egyforma ablakok, a gondolatok újra meg újra ugyanazokat a köröket járják, szűkülni kezdenek a megszokott távlatok, és nehezebben találunk rá a belső szabadságra. A mindennapok rendje változatlanul működik, de az ember időnként mintha mégsem találná benne a maga természetes mozgásterét. 

Ilyenkor a külső sivárság furcsa módon ismerőssé válhat, mert formát ad valaminek, aminek az ember önmagában nehezen talál nevet. Egy belső tapasztalat egyszer csak láthatóvá és bejárhatóvá válik. 

Jó néha felkeresni olyan helyeket is, amelyek taszítanak minket – mert miközben végigmegyünk rajtuk, valamit önmagunkból is jobban megértünk.

Mindez azonban túlmutat a konkrét, érzékszervi tapasztalatokon, az esztétikai kérdéseken, a történeti, politika- és társadalomfilozófiai összefüggéseken, de még a lélektani önreflexión is.

Az ember ugyanis újra meg újra megpróbálja elképzelni a tökéletesen berendezett világot. Utópiákat alkot, amelyekben megszűnik a kiszámíthatatlanság, az igazságtalanság és a rendezetlenség. Nem gondolnám, hogy ez baj, van benne valami mélyen emberi. Vágyunk egy olyan világra, amelyben végre minden a helyére kerül. 

Csakhogy az utópia könnyen disztópiává válhat, amikor többé nem hagy helyet annak, amit nem lehet előre megtervezni. Hiszen az ember nem csak társadalmi egység, gazdasági szereplő vagy lakhatási szükségletekkel rendelkező test, hanem van emlékezete, története, kötődései, és van benne valami, ami minden emberi rendszer számára hozzáférhetetlen marad.

De vajon miért vonzódunk a disztópiákhoz is? Miért akarjuk újra meg újra elképzelni, sőt látni azt a világot, amelyből éppen az hiányzik, amire a leginkább vágyunk? 

Talán mert a disztópia a hiányon keresztül teszi felismerhetővé az értéket.

Ahogyan a csendet néha csak a zaj után tudjuk igazán meghallani, úgy bizonyos értékek is akkor válnak tudatossá bennünk, amikor szembesülünk a hiányukkal. Például egy embertelen térben világossá válhat, mennyire szükségünk van az arányokra, a fényre, a szabadságra, a személyességre vagy a valódi közösségre.

A keresztény remény ebből a szempontból érdekes ellenpontja nemcsak a disztópiának, hanem a minden földi teljességet ígérő utópiának is. Az eszkatologikus remény ugyanis nem egy tökéletesen megszervezett világot vagy az emberi történelem valamiféle végső, hibátlan állapotát ígéri. Nem abból indul ki, hogy az ember egyszer majd képes lesz megteremteni saját üdvösségének feltételeit, hanem abból,

hogy a beteljesedés ajándék, amely meghaladja mindazt, amit emberi erővel létrehozhatunk. 

Míg az utópia a teljességet egy előre elképzelt rend megvalósításától várja, és hajlamos mindent ehhez igazítani, addig a keresztény remény nyitott marad arra a beteljesedésre, amelyet nem maga hoz létre. Ez természetesen nem teszi feleslegessé a világ jobbítására irányuló törekvéseket, viszont különbséget tesz a földi élet feltételeinek javítása és az ember végső beteljesedése között.

Amikor ezek között a rideg betontömbök között sétálok, azt hiszem, valójában két kérdés foglalkoztat leginkább.

Az egyik, ami talán a mai világ legnagyobb rákfenéje is: hogy

mi marad az emberből, ha – akár a legnagyobb jó szándékkal – mindent elrendezünk körülötte, de közben elvesszük tőle a távlatot? 

A másik pedig, hogy hogyan őrizhetjük meg magunkban azt a szabadságot, amely képessé tesz arra, hogy a minket körülvevő és a magunkban felépített falakon túlra is tekintsünk.